Babával nyomorogni a buszon

Adriennek ugyan még nincs gyermeke, de húga kislányán gyakorolja az anyaságot. Nemrégiben a kétéves kislány beteg lett és orvoshoz kellett vinni.




A Poronty korábbi negatív élményeit most Adrienn is átérezte: megtapasztalhatta, hogyan viszonyulnak az emberek egy babakocsival közlekedő anyához.


Húgom telefonált, hogy a 27 hónapos unokahugi beteg, fáj a füle. Menjek el velük a rendelőbe, mert a gyerek nyűgös, az eső esik és segítség kéne. Szétázva odaérek hozzájuk, elindulunk.

Aluljáró, mindenhol lépcső, segítek levinni, felvinni a babakocsit, közben imádkozom, hogy ne essek hasra, mert a babakocsitól nem látok a lábam elé és az emberek lökdösnek. Végre átérünk az út másik oldalára a buszmegállóhoz. Ott vár ezer ember, itt már kezdtem feladni idegileg, 10 perc esőáztatta várakozás, majd jön a busz, amin a másik ezer ember van.

Valahogy felküzdjük a babakocsit, de én már nem férek fel, mert arrébb löknek. Rohanok a másik ajtóhoz, sikerül arrébb löknöm valakit, így szerencsésen felpasszírozom magam. Jó messze hugiéktól, de valahogy átverekedem magam hozzájuk. Következő megálló, egy újabb kismama babakocsival. Itt már sírógörcs közeli a helyzet. A 10 lábujjam közül kettőn egyensúlyozva és kisujjal kapaszkodva kibírom a végállomásig, közben próbálom bokán rúgni azokat a t. utastársakat, akik az unokahugi arcába nyomják a sáros szatyraikat.

Végállomás. Alacsony padló ide vagy oda, azért a rendkívül empatikus sofőrnek sikerül fél méterre a járdától megállnia (üres volt a megálló!). Hugi babakocsival a kezében olimpiai eredményeket megalázva, egy ugrással a járdán terem és a szitkozódásából rájövök, hogy bár ő sokkal edzettebb, de most már neki is elszakadt a cérna.

A latyakos időben elcsattogunk a rendelőig. Örülök. Teljes csend, üres a váró! Éljen! Ez a sors kárpótlása az utóbbi 1 óráért! Aha… Fél 2-re volt időpontunk, és 45 percet várattak minket. Unokahúgi egyre nyűgösebb, kihagyták a délutáni alvást. Végre fél 3-kor végzünk, hurrá, Csenge babának semmi komoly baja, indulás vissza. A buszmegállóban várunk egy ideig. Busz nem, csak megint ezer ember jön. Döntés születik, megyünk metróval. Újabb lépcső le, újabb sírógöcs belül, kifelé Huginak magabiztosság mutatása. Még most sem értem, hogy nem estem el.

Metró után már „csak” hazasétálás, körülbelül negyed óra, húgom átadja a „volánt”. Hepehupás beton – már ahol van egyáltalán-, idióta emberek, akik az utcán cigarettázva, pont egy babakocsiban ülő gyerek fejmagasságában hamuznak, illetve még több idióta, akik azt hiszik övék a járda, és aki babakocsival közlekedik, az mind a Mecsek ralira edz. Ja, és az a – jelzőkkel már nem leírható – nő, aki mindenáron ki akarta bökni az esernyőjével szegény kislány szemét.

Gyakorló anyukák! Hogy lehet ezt bírni? Hugi azt mondja nekem nevetve, hogy majd én is belejövök. Belejövök?

horadi
Oszd meg másokkal is!
Mustra