Amikor megszül, sajnálja, hogy vége, később megint pocakos akar lenni. És a kör kezdődik elölről.
Tapasztalataim szerint kétféle kismama létezik: az egyik végigparázza a terhességet (mint jómagam), folyton azon aggódik, hogy nehogy korábban jöjjön világra a baba, ám amint betölti a bűvös 37. hetet, aggodalmai szertefoszlanak és felhőtlenül örül az utolsó három hétnek, amelyet együtt tölt magzatával. A másik típus pedig terhesség alatt nyugodt, de a végére elfárad, zavarja a hatalmas pocakja és baromira unja már a terhesség mellékhatásait. Ő az, aki már tűkön ül a végén és csak arra bír koncentrálni, hogy mikor fog már végre megszülni.
Az utolsó hetek valóban nem könnyűek. Aki a fenti két csoport egyikébe sem tartozik, az is (főleg első gyereknél), izgatottan várja a pillanatot, amikor a szülőszobán magához szoríthatja gyermekét. Kíváncsi, milyen lesz a szülés, mennyire fog fájni, kire hasonlít a gyerek és milyen változásokat tapasztal az anyává válás során. Türelem, a gyerek nem marad bent, a végén minden terhes megszül és kezdhet újra vágyni egy csinos pocakra.