Öt helyett három és fél kilóval született

A harmadik trimeszteri ultrahangfelvételek hatalmas babát és/vagy korábbi érkezést jósoltak. Megkönnyebbülés volt, amikor a kiírt időpontban még egyben voltunk. Aztán teltek a napok, kétnaponta jártunk CTG-re, ahol mindig minden rendben volt, de a szülés beindulásának semmi jele. Összeültünk a férjemmel és a kórházban éppen ügyeletes szülésznővel és megbeszéltük, hogy milyen házilagos módszerekkel tudnánk elősegíteni a szülés beindulását, illetve, hogy mikor indítsuk be a szülést ha ezek mégsem segítenének. Mivel nem segítettek, a következő vasárnapot tűztük ki abból a megfontolásból, hogy akkor utána öt napig bent maradunk a kórházban, aztán jön a hétvége plusz a következő hét, amit a férjem otthon tölt, meg még egy hétvége közösen, addigra csak belejövünk a dolgokba.


Vasárnap reggel meg is jelentünk a kórházban, ahol kaptam méhösszehúzódásokat beindítani hivatott zselét meg egy ágyat a szülészeten, hogy legyen egy biztos bázisom. Vajúdásnak semmi jele, kaptam még egyet, aztán egy újabbat. A fájások beindultak, aztán elhaltak. Hazajöttünk megebédelni, aztán vissza a kórházba, hogy megnézzük mi a helyzet. Sehol semmi, jöhetett az újabb dózis. Délután a közeli cukrázdában ettünk-ittunk, ahol egy háromévesforma gyerek megkérdezte, hogy terhes vagyok-e, és mikor fogok szülni. Mondtam, hogy épp most. Este 9-kor hazaküldték a férjemet, itt ma már nem lesz semmi, de én azért maradjak bent. Éjfélkor már ötperces fájásaim voltak, de a nővér miután megCTG-zett visszaküldött az ágyamba pihenni. Reggel 6-ra kezdett durvulni, ekkor már kétpercesek voltak a fájások és végre a szülésznő is azt mondta, hogy behívhatom a férjemet és megmutatta a vajúdót, mivel a korábban kiválasztott szülőszoba épp foglalt volt. Figyelemelterelésképp próbálkoztunk filmnézéssel, zenehallgatással, fájdalomcsillapításnak meg labdával és masszírozással. Megreggeliztünk és vártuk, hogy felszabaduljon a szülőszoba és végre a kádban lehessek.

11-kor vehettük birtokba a szülőszobát, és a fürdőkád tényleg segített, tágulás viszont még mindig csak 3 cm. Zenét hallgattunk, málnaszörpöt kortyolgattam, folyosón sétálgattunk hasamra kötött ctg-vel. A fájások között váltottunk pár szót néhány kismamával, ki-hogy bírja. Időnként utánunk jött a szülésznő, hogy ne menjünk olyan messze, mert akkor nem ér el a jel a monitorig. Jó. Megebédeltünk a fájások között, majd folytattuk különböző pózokban és segédeszközökkel (most így visszaolvasva ez más kontextusban egész kellemes lehetett volna). Koradélutánra megérkeztek a tolófájások, de tágulás még sehol, tehát nem nyomhattam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.

Öt körül éreztem, hogy a tervezettekkel ellentétben nem fog fájdalomcsillapító nélkül menni. Jó, akkor legyen homeopátiás. Nem, akupunktúrát ne. Semmi hatás? Akkor nézzünk valami erősebbet. Még mindig fáj? Ok, jöhet a következő fokozat. Nem, epidurált ne. És most? Nem, meg tudom csinálni nélküle. De, mégis, ezt nem lehet kibírni. Epidurált, most azonnal! Rendben, akkor vegyük elő a rózsaszín papírt. Igen, kitöltve, aláírva. Most már nem érez semmit ugye? De ugyanúgy. És most? Ááááááááá. Kimaradt pár alkatrész. Mi van??? Iszonyatos nehéz az elemi erővel rámtörő nyomási ingert visszatartani. Nem baj, ennél már csak jobb lehet. A szülésznő biztat, még az ő műszakjában meglesz a baba.

Este hét, műszakváltás, jön az esti szülésznő. Ő is nagyon kedves. Fél 8 körülre megvan végre a 10 centi, lehet nyomni! Nem, nem üvöltök, mert az csak viszi az amúgy is szűkös energiát. Ááááááááááááááá. Mégis. Időnként elalszom fél-fél percre a fájások között. Jó lett volna, ha alszom valamennyit előző éjszaka. A vizes borogatás és a málnaszörp jólesik legalább.

Fél 9: megjelenik a fej! Van haja? Fekete! Innentől leírhatatlan a fájdalom a fájások között is, úgy érzem szétszakadok. Könyörgök, hogy segítsenek, tolják ki, húzzák ki, vágják ki, bármit!

Fél 10: kinn van a fej! A szülésznő szerint a következő fájással kijön a baba. Persze nem hiszem el, pedig ezúttal igaz! Kicsusszan és fel is sír egyből. Egyből cicire tették, pislogott rám a drága, hogy most mi van és szuszogott. Én meg persze mosolyogva sírtam. A friss apa elvágta a köldögzsinórt. A szülésznő megmutatta a méhlepényt, elmagyarázta hogy melyik része hol volt, mit csinált és persze megkérdezték, meg akarjuk-e tartani. Broáf. Aztán jöhettek az első szoptatási kísérletek, és magunkra hagytak minket egy kicsit ismerkedni. Körülbelül egy órával később megvizsgálták és megfürdették a picit, én lezuhanyoztam, a szülésznő hozott nekünk vacsit, aztán lassan nyugovóra tértünk.

Másnap már hálás voltam, hogy bár hosszadalmas volt a szülés, de megúsztam vágás/repedés vagy bármi más komolyabb beavatkozás nélkül. (Leszámítva persze az elcseszett epidurált, de azt úgysem szerettem volna eredetileg.) És azért különösen, hogy bár öt kiló körüli babát jósoltak, fel sem merült a császár lehetősége. És csak 3,6 kilós lett.
A kórházban nagyon jól szervezetten, flottul ment minden. Egymást váltották a programok, pszichológus jött a szülési depresszióról beszélgetni, tornász a szülés előtti kondi visszaszerzésének módjairól, pap megáldani a gyereket, fürdés és pelenkázás tanítás, és minden nap órákon át segítség a szoptatásban, mert ez mindkettőnknek nehezen ment eleinte. De a legpozitívabb talán az volt, hogy bármikor bármiben kértem segítéseget a nővérektől, mindig kedvesek és segítőkészek voltak. Például a harmadik éjszaka, amikor kimentem , hogy üvölt a gyerek, mit kell ilyenkor tenni.

ipmics

Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
Oszd meg másokkal is!
Mustra