No de mi lehet az a nagy titok, amit keresünk, kutatunk fáradhatatlanul? Miről szól a költészet, a zene, maga a művészet, de akár egy tavaszi délelőtt a parkban? Semmi másról, csak a szerelemről. S ha már így bátran előhívjuk, írjuk hát nagybetűvel: SZERELEM.
Ha éppen szerelmesek vagyunk, pontosan fel tudjuk idézni magunkban a tüneteit: Olyan a fejünk, mint egy bolondé, mindig és minden a kedveshez vezet, még egy összegyűrt papír is az utcán, Ő jut róla eszünkbe. Infantilissé válunk mások előtt, magunk előtt is, de szerelmünk tárgya előtt két értelmes mondatot sem tudunk kinyögni. Vörösödünk, égünk, hebegünk-habogunk, s minden másodlagos lesz csak. Erre vágyunk hát? A szerelem őrült kémiájára?
Egyrészt igen. Mert amíg nem kötünk ki végleg, addig várjuk a herceget a lovon, vagy a királylányt. Kompromisszumot pedig nem kötünk. Így jutunk el ahhoz a mindig is zavaros ponthoz, hogy valójában ki az, aki szerelmi házasságot kötött, s ki az, aki ezzel jól járt? Mert a bősz evolúciós elmélet magyarázói máris felteszik a kezüket, miszerint nem a szerelem az, ami hajt minket, hanem a nemiség, és ezzel együtt be is futottunk az utódnemzés fontos utcájába, ami lássuk be, kevésbé költői, sokkal inkább prózai, még ha fajunk szempontjából a legfontosabb is. Tehát aki nem is annyira az ösztöneire hallgatva köt házasságot, szeme előtt tartva a gyerekek felnevelésének a biztosítását is (uram bocsá’, esetleg a sajátját is), számító? Vagy mondjuk ki bátran, övé a jövő, a túlélés, a sebezhetetlen élet? Vagy gyáva csupán? S ha nem szerelemből mentünk férjhez, végül mindnet felrúgunk, mert soha nem leszünk boldogok? Nem rúghatjuk fel azonban a családunkat, a gyerekeink lét alapját pusztán csak azért, mert most éppen nem olyan lovon ülünk, mint amin akartunk.
A rengeteg kérdés viszont azt is mutatja, hogy alapvetően beszaladunk a málnásba. Miért is? Mert azt gondoljuk, legalább is a többség azt gondolja, hogy sok szerelem, amely nyomot hagy bennünk, örök veszélyforrás lehet, s ez fenyegetheti a fent lévő kapcsolatunkat. Ami régen jó volt, talán most is az lehet. De ki az a balga, aki elhiszi, hogy egy alak a múltból valamit bepótol, helyre tesz, s mi mindezt gyerekkel majd végigcsináljuk? Végigcsinálhatjuk? Vagy önmagunkra már csak úgy tekinthetünk, mint nők a turkálóból, használtan? Hány dobásunk van tulajdonképpen? A másik oldalról vizsgálva viszont megteheti bárki, hogy a másik emlékeit birtokolja, elvegye, s ezáltal az önmagát hazudtolja meg?
Pedig hát hol vagyunk már attól a sráctól, akinek elhittünk mindent és elég volt csak annyi, hogy ott van mellettünk! Nem voltak elvárásaink, örökös és elcsépelt szerepeink, vitáink. Hová tűnt az a megingathatatlan érzés, hogy csak Ő, soha, soha, senki! Megalkuvás nélkül. Mert akkor és ott tudtuk, hogy ennek az érzésnek van csak értelme, minden egyéb hazugság és félmegoldás. Hány év keményít meg minket végleg?
Ha bátrak és őszinték vagyunk, egy sem. Hiába érezzük azt, hogy belefásultunk, elrontottuk és ez az egész rendbehozhatatlan, mert nem magunkért felelünk már! Hiába fogjuk rá a saját kudarcunkra, hibánkra, a társadalomra, valahol megmarad bennünk az a kis szikra, amihez elég csak egy pici tűz és lobbanunk.
Lassan tavasz van. Futod a köreidet. Munka, iskola, óvoda, otthon. Olvasol magadban, szemüveget törölsz, lapozol. Mondod a verset: „…ma már nyugodtan ejtem a neved ki…”.De az elsők ott lehetnek minden sarkon, régi filmben, elszáradt virágban, megtalált, gyűrött levélben. Akiknek talán csak egy hibájuk van: nem lettek az utolsók.
