Az igazság az, hogy a helyzet a gyermek születése óta nem hogy javult, de még rosszabbodott. Nem gondoltam volna például, hogy a Benetton-bolt kirakatára ragasztott kisbabára valaha azt fogom mondani, hogy: de cuki!
Mostanában bőgtem:
1. Az Animal Planet tévécsatorna árvízből mentett New Orleans-i cicás-kutyás csatornafőcímén,
2. Azon, hogy az eü. miniszterünk irodájában fogadta a halálos beteg Pistikét vagy kicsodát, és személyesen közölte a gyermek anyjával, hogy fizetik a kezelését, amit nem akart támogatni amúgy a tb - mindezt úgy, hogy közben majd' felborítottam a tévét mérgemben, hogy van pofájuk ilyen hatásvadász, mocskos pr-anyagot leadni,
3. A Poronty számára fordított szívfacsaró koraszülöttes történeten (ti is bőghettek rajta itt),
4. Azon, hogy Fincike egy gurulós gyermekjátékra támaszkodva megtette első lépéseit az első születésnapján.
Így megy ez, bele kell törődjek, hogy csatlakoztam a szülők táborához: jöhet a húsz éven át tartó aggódás, a koránkelés és a falra hányt borsók. Persze mindez korántsem szörnyű dolog, sőt: öröm, boldogság, ahogy Matiz nagypapa fogalmazott (egész pontosan: öjömbódottá). Mindenkinek csak ajánlani tudom, még ha sokba van is a papírzsebkendő.
