Bébinapló: szobafogságra ítélve?

Zanza!

Azt már megtanultam, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatban mindig mindenből két iskola létezik az egyik ezt állítja, a másik meg annak a totális ellenkezőjét. Így van ez valahogy a látogatókkal is. Van, aki pár hétig senkit sem enged a csecsemő közelébe, és van, aki már két hetesen három napos túrákra indul vele. Mi ez utóbbit ugyan nem vállaltuk, de tény, hogy a második héttől kezdve, nálunk szinte minden nap van valaki.

Ez, még akkor is, ha olykor nagyon fárasztó, nagyban megkönnyítette nekem az első nehéz heteket, mert jó volt a barátokkal, rokonokkal találkozni, főleg abban a tudatban, hogy én még egy jó darabig nem mehetek úgysem sehova.


Abigél ezeket a látogatásokat eleinte nagyrészt végigaludta, három hetes korától azonban hihetetlenül aktív nap közben, így egyre többet érzékel a körülötte lévő világból. Ezzel párhuzamosan kezdtem azon gondolkodni, vajon őt nem zavarják-e a látogatók? Jót tesz neki, ha kedves és szerető, de mégiscsak ismeretlen emberekkel van körül véve, vagy neki még csak anya és apa kell? Ráadásul négy hetes kora óta már járunk vele úgymond vendégségbe is, azaz a nagyszülőkhöz, vagy barátokhoz, persze csak nappal, csendes helyekre, ahol szoptatni is tudok. Abigél ilyenkor mindenkit alaposan és nyugodtan megnéz, látszólag nagyon jól érzi magát, szemlélődik, nézi a fényeket, majd mikor kellő mennyiséget szemlélődött már csak az anyja és apja érdekli.

Nem láttam ugyan rajta, hogy zaklatott lenne emiatt, de az eddig elolvasott vagy száz csecsemős könyv alapján úgy tűnt, a kulcsszó mindegyikben a napirend. Pedig igyekszem jó anya lenni, de néhány könyv szerint ha kisgyereked van, a napirend az isten, azt pedig kalandozva nehéz pontosan tartani, pedig Abigél születése előtt mi szinte mindig úton voltunk. A másik, szintén népes tábort tömörítő iskola szerint viszont a gyerek ahhoz az élethez szokik hozzá, amit a szülei élnek. Na most akkor melyik?
Blogmustra