Az iskolában is nagy volt az izgalom, az, hogy a Mikulás jön, nem annyira öröm volt, inkább féltünk. Ott úgy zajlott az ominózus nap, hogy hatodikán délután megérkezett a nagyszakállú, aki cseppet sem volt kedves, hanem dörgő hangon felelősségre vont minket, hogy miért voltunk annyira de annyira rosszak egész évben, majd ránkszabadította fogdmegjeit, aki krampusz néven funcionálta, és fűzfavesszőcel gyakorlatilag végigverték az osztályt. Utána aztán kaptunk egy-egy szem szaloncukrot is.
Otthon vérmérséklet szerint zajlottak az események. Nálunk valahogy mindig a cipőbe került egy-egy szerény csomag, nem jött házhoz személyesen a rettenet, és nem is fenyegetőztek vele.
Egyik évben viszont egyik nagyon kedves nénikémnél ért minket a Mikulás, ahol több unokatestvérem is jelen volt. Bejött egy loncsos subás, nagyhangú, félelmetes alak, aki azt állította, ő a Mikulás, és a szokásos kérdéseket tette fel: jó voltál-e, tanultál-e, szót fogadtál-e, imádkoztál-e. Nincs kisgyerek, aki mindre igaz lélekkel igent mondhatott vona. Egyik unokaöcsém félelmében összepisilte magát, ráadásul a saját szülei nevették ki ezért. Hála a sorsnak, ezt a Mikulást idővel kiszorította a kedves hófehér szakállú, jóságos Télapó.
Mire az én gyerekeim is odajutottak, hogy várták a Mikulást, már semmi félelmetes nem volt benne. Okulva a gyerekkori félelmemből, nálunk soha nem volt fegyelmező eszköz a személye, maximum egy-egy csínytevésnél annyi, hogy ezt már látta a Mikulás is. Házhoz is jött két alkalommal, annyira vicces délutánunk kevés akadt, mint akkor. Csuda mókás Télapó volt, aki a rénszarvasokat annyira távol parkolta le, hogy nem is láthattuk, ellenben a slusszkulcsot az asztalunkon felejtette.
Nem tudom, a gyerekeim meddig hittek a Mikulásban. Azt hiszem, legalább hét éves korukig, és utána is sokáig úgy tettek, mintha hinnének.
Nilüfer
