Gyerektánc: anya elveszett álmait kergeti?

Zanza!

A tánc és a zene szerintem olyan, mint a szex. Mindegyik szenvedéllyel működik. Ha elkap minket a lendület, felpezsdíti a vérünket, azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk, csak sodródunk valamiféle ősi árral. Persze csak akkor, ha jó a zene és jó a tánc. Amikor pici a gyerekünk, hajlamosak vagyunk elhordani mindenféle kóklerfoglalkozásra, mert neki ugye még gyakorlatilag mindegy. Pedig dehogy!

Visszük baba-mama tipegőre, az isten tudja, hogy ki tartja, manó muzsikára, mert a környéken nem volt más. Aztán kezd a lányka nagyobb lenni és keresgélni kezdünk komolyabb táncstúdiókat. Sőt, hamarabb fog fellépni igazi színpadon, mint mi azt hinnénk.

A minap fellépése és egyben táncversenye volt leányunknak. Nem azért, mert istenadta tehetség, hanem mert szeret táncolni, a tanár pedig viszi őket. Ők pedig még élvezik is. Körülbelül 300 csillámos, flitteres lány nyüzsög a színpad mellett, ki balettal készült, ki néptánccal, de a legtöbben modern, akrobatikus előadásokkal. Izgulnak, lépéseket próbálnak a színpad mellett, sminkelnek. Már most olyanok, mint a nagyok. Csak egészen piciben.


Ülünk a Remek Emberrel a nézőtéren, a tenyerünk izzad, a szívünk a torkunkban dobog, rejtve nyeljük a könnyeinket, s rájövünk, hogy egy független emberke ugrál a színpadon, akinek elindult a saját kis élete, saját hobbikkal, saját szenvedéllyel.

Különös érzéseim vannak a versenytánccal kapcsolatban. Ha felnőtteket nézek, mindig a hamis varázs fog meg először. Műmosoly, erős és ízléstelen színek, erőltetett könnyedség. A gyerektánc mégis őszinte. Úgy nézzük őket, hogy benne van minden gyerekben az esély a jövő nagy tehetségére. Ha nem szereti a táncot, nem fog élni a színpadon, látszik rajta, hogy számolja a lépéseket, ki, kitekintget oldalra, látni, hogy várja a végét.

Van azonban olyan gyerek, aki alapvetően szürke kis veréb, de ahogy feláll a színpadra, sugárzik, az arca külön életet él, a mozgásán pedig már 9 évesen is látszik, hogy az isten is erre teremtette. A cigánykereket és a szaltókat úgy ugorja, mint amikor mi lehajolunk egy eldobott papírért, mindemellett olyan könnyed a mozgása, mint egy hattyúnak. Gyönyörködünk bennük, büszkék vagyunk rájuk. Mert ebben az öt perc csillogásban és mosolygós repkedésben, vasakarat és ember feletti munka van. S hiába ütközünk meg a másfél méter alatti gyerekek csillámporán, szájfényén és monoklinyi kék szemhéjpúderén, mert ugye színpadi smink kell, elfogadjuk, hogy ez a fajta szerelem, ezzel jár. Ilyen a látványtánc. Fény, csillogás, zene, ritmus. Az izzadtságot, amely a műsort megelőzi, mindez eltakarja a néző elől. És a szülők elől?

Persze nem minden gyereknek határtalan az öröme, ha fel kell lépnie, vagy ha egyáltalán táncolnia kell. Van olyan szülő, aki a maga egy tonnájával hajtja a lányát, aki inkább otthon plüssállatozna, vagy rohangálna a játszón, de a mami a saját elveszett álmait akarja a picin behajtani. Hogyan döntsük el tehát, hogy a gyerekünk valóban egy pici tánczseni és tényleg megéri-e végigjárni az összes tehetségkutató tánccsoportot, színházi kasztingokat? S miközben mi szülők ülünk a meleg nézőtéren, kényelmesen és műsort nézünk, addig a gyerekünk tényleg élvezi az ugrabugrát a világot jelentő deszkákon? Egyáltalán kell egy gyereknek komolyan foglalkoznia bármivel is, ami tovább mutat a klasszikus gyerektevékenységeken? Amíg azt látjuk, hogy a gyerekünk kivirágzik a színpadon és örömmel megy, addig jó helyen van.
Blogmustra