Kórházban szültem Hollandiában

2005. október, Hollandia. Ülök a váróban, két perc sem telik el, behívnak. A háziorvos gratulál, hogy úgy érzem várandós vagyok, és mosolyogva közli, ha még hat hét múlva is így érzem, keressem fel a szülésznőket. Ezután már csak egyszer kerültem vele kapcsolatba, amikor kiküldte a számlát: 80 euró, 5 percért és egy vérnyomásmérésért. A biztosító fizet.



Két héttel később, Magyarország. Pár perc várakozás után a nőgyógyászom megvizsgál, gratulál a születendő kisbabámhoz, elmeséli a terhesgondozás részleteit, és kapok időpontot az első ultrahangra.


2005. november, Hollandia. A tizedik héten járok, végre mehetek a szülésznőkhöz! Ez nem kórház, még csak nem is egy rendelő. Inkább egy iroda. Az első számú szülésznő nagyon szimpatikus. Alaposan kikérdez mindenről, beírja az adatokat a számítógépbe, beutal vérvételre és az első (hollandiai) ultrahangvizsgálatra. Nem is olyan rossz, mint amilyen híre van az itteni külföldiek között – gondolom magamban. Persze ekkor még nem is sejtettem, hogy ezzel a két beutalóval nagyjából letudtam az összes hollandiai vizsgálatot a kilenc hónapra.

A holland kórház csili-vili. Időpontra megyünk, a bejárati forgóajtóban hatalmas orchideák köröznek naphosszat, bent mintha egy elegáns hotel recepciójához lépnénk. Udvariasan mutatják az utat a nőgyógyászatra. Az ottani recepciósok mosolyogva fogadnak, a doktornő elénk jön, bemutatkozik, és már mehetünk is a vizsgálóba. Az „első találkozás” a kisbabánkkal leírhatatlan élmény. Képet is kapunk, ingyen. A számlát a kórház a biztosítónak postázza.

Két héttel később, ahogy befordulok a budapesti kórház folyosójára, már látom előre, hogy itt töltöm az estémet. Időpontra jöttem itt is, de csak egy órával később kerülök be. A doktornő nem jön elém, nem mutatkozik be, még csak nem is mosolyog, és a kinyomtatott képért is fizetnem kell. Ellenben két nappal később a nőgyógyászom is megvizsgál, elmondja az ultrahang eredményeit, válaszol a kérdéseimre, felírja a vitaminokat. És kedves.

Nemsokára ismét Hollandiában találkozom a kettes számú szülésznővel az irodában. Mosoly, beszélgetés, vérnyomásmérés, hastapogatás, szívhangkeresés. Minden rendben, találkozunk egy hónap múlva, majd három hetenként, kéthetenként és a vége felé már hetente.

Hollandiában normál terhesség esetén a 9 hónap alatt nem találkozik az ember nőgyógyásszal. Sőt, még a szülésnél sem! Viszont az esetleges rendellenességek sem derülhetnek ki, mert nincsenek vizsgálatok. A terhesség teljes ideje alatt két vérvétel és egy ultrahang vizsgálat van. De nekem persze mázlim van, hiszen nemcsak, hogy Magyarországon rendes terhesgondozáson vehetek részt, hanem mert 2006. január 1-től az új holland egészségbiztosítási rendszer fizeti a második, 20. heti ultrahangot is. Elviekben.

A gyakorlatban órákon át bogarászom a holland egészségügyi törvényt az interneten, hogy a biztosítónak írt levelemben tudjak mire hivatkozni, mivel telefonon már elutasították, az egyébként kötelező vizsgálat díjának megtérítését. Itt nem babra megy a játék, hiszen először nekünk kell kifizetni a 40 ezer forintos díjat, amit a biztosító utólag vagy megtérít, vagy nem. Nekünk végül megtérítette, de csak az előzetes levelezésnek köszönhetően.

Magyarországon mindeközben elvégezték az AFP vizsgálatot, tarkóredőmérést, vért vettek nem egyszer, vizeletvizsgálat is volt, genetikai ultrahang, terheléses cukorvizsgálat, és nem utolsó sorban a nőgyógyászom minden hónapban személyesen megvizsgált. Bár a kórház ajtajában egyszer sem volt orchidea, a portás néni sem volt mindig elegáns, és időnként órák hosszat kellett várni a kórházi folyosókon.

A holland - egyébként tényleg nagyon szimpatikus - szülésznők már felkészítettek a szülésre. Még szoknom kell a gondolatot. Egy hónappal a kiírt időpont előtt nem csak a koffert kell összekészíteni, de az itthoni ágyunkhoz „műlábakat” kell kölcsönözni, hogy 80 centiméter magasan legyen a fekvőfelület. Ez arra szolgál, hogy ha véletlenül már nincs idő bemenni a kórházba, a szülésznőnek ez a megfelelő munkamagasság és nem fájdul meg a háta. (Az én hátamról nem esik szó, pedig 8 hónapos terhesen nekem kellett az ágy alá bemásznom, hogy amíg a férjem megemeli az ágyat betegyem a műlábakat.)

Ha megindulnak a fájások, telefonálni kell nekik. Az ügyeletes szülésznő a beszámolóból megállapítja, hol tart a vajúdás, és megmondja mikor jön ki hozzám. Ha ez a vizsgálat megtörtént, beutalót kapok, amivel már mehetek is a kórházba szülni. Ehhez alapfeltétel: legalább 5 percenkénti, 1 perc hosszúságú fájások. A szülésznő jön velem. A kórházban csak egy szülőszobát kapok, ha úgy tetszik bérlek, hiszen nem vesznek fel, mint beteget – mivelhogy nem vagyok beteg.

A szobával nem jár személyzet. Itt csak a szülésznőm van, meg a férjem. Az előnye viszont, hogy ha komplikáció lép fel, gyorsabban odaér az orvos. Fájdalomcsillapítás nem jár az alapellátásban. A szülés ambulánsan történik, tart ameddig tart, utána két órám van arra, hogy összeszedjem magam és a kisbabámat és elhagyjam a kórházat az orchideás ajtón keresztül.

Itt nem kell azon izgulni, hogy hány ágyas szobába kerülök, van-e rooming-in, ki a választott orvosom és szülésznőm, besárgul-e a baba, és hogy dolgoznak a csecsemős nővérek. Maximum azon agyalhatok, hogyan fogok felkelni a szülőágyról szülés után két órával. Otthon azután abban a szobában „alszom” amelyikben tetszik, a rooming-in biztosítva van, szoptathatok bármikor, és senki nem fogja megteáztatni a kisbabámat. A látogatási időt is csak a férjem tudja kontrollálni, hiszen itt már az első nap beállít a család, a barátok, a szomszédok, kollégák, és akik erre járnak.

Persze nem minden ilyen szörnyűséges errefelé, nyugatra. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szülést követően öt napon keresztül, napi 4 órában egy ápolónőt kapok, mindössze kilencszáz forintért óránként (az óradíj többi részét a biztosító fizeti). Ő aztán válaszol az ezer pici kérdésemre, megtanít remélhetőleg mindenre, könnyű házimunkát is végez, fogadja a vendégsereget.

De mégis, nekem fontosabbak a vizsgálatok az orchideáknál. Előnyben részesítem az ütött-kopott kórházi falak között dolgozó kiváló orvosokat, azoknál, akik kicsit nyugatabbra, nyakkendőben fogadnának, ha esélyem lenne találkozni velük. És bevállalnám a sokágyas kórházi szobát is, a kilencszáz forintos ápolónő és a vendégsereg helyett.

Utóirat 1.
2006. február. A holland vezető pártok azonnali hatállyal vizsgálóbizottságot állítottak fel annak érdekében, hogy kiderítsék, vajon miért Hollandiában a legmagasabb a csecsemőhalálozások és halvaszületések száma egész Európában.

Utóirat 2.
2006. június 1. Hollandia. Reggel 6 után 5 perccel minden előzmény nélkül, 5 nappal a kiírt időpont előtt elfolyik a magzatvizem. Ahogy a fejembe vésték, rohanok a kádba, hogy felfogjam, ami felfogható – ezt ugyanis majd meg akarja nézni a szülésznő, hogy valóban az-e, aminek én hiszem. A kádból hívom a férjemet, hogy forduljon vissza, ne menjen már be az irodába, mert a helyzet fokozódik. Közben valami iszonyatos fájdalom tör rám.

Amikor abbamarad, rohanok felöltözni, de ismét jön a görcs. A férjemet ismét hívom, hogy hívja a szülésznőt már az autóból, mert szerintem indulnunk kell a kórházba, nincs idő telefonon dumcsizni, és arra sem, hogy kijöjjön hozzánk. Mire hazaér kiderítem, hogy jó holland módjára nem hívta fel ismét a szülésznőt, mert nem akarta zavarni, és biztatott, hogy biztos nem lakik messze, és gyorsan ideér. Viszont mindeközben lemérte, hogy két perces fájásaim vannak, úgyhogy mégis erőt vett magán, és tárcsázott. Na ezt a hírt kicsit szkeptikusan fogadta a szülésznő, de jóváhagyta, hogy mehetünk a kórházba, ott találkozunk.

6.45-kor a kórházban kajánul vigyorogtam a két fájás között, mikor a szülésznő megdöbbenve közölte, hogy már 10 centire nyitva a kapu, úgyhogy kezdhetek nyomni. Gyorsan megleszünk – gondoltam, mert olyasmi rémlett, hogy a kitolási szakasz elég könnyen megy. Nyomok pár nagyot, és már kint is van. Na ehhez képest másfél órával később az utolsó erőmmel még mindig nyomtam, és közben azon gondolkoztam, hogy megmondom elfogyott a szufla. Csak arra sem volt erőm, hogy kinyissam a szám. Ez látszott is rajtam, ezért a szülésznő úgy döntött, hogy közbeiktat egy nőgyógyászt.



Kék kis nyári ruhában libbent be egy asszony, aki villámgyorsan közölte, hogy ő a nőgyógyász és nem az a feladata, hogy kedveskedjen, ezért roppant pattogósra vette a hangját, kikötötte a lábaimat és utasított hogy mit hogy csináljak. Mikor így sem ment, kaptam oxytocint, de azzal sem jutottunk előrébb. Végül két órás kitolási szakasz után döntött a nőgyógyász a vákum mellett, amivel aztán három nyomásra kibújt a mi kis lila kiabáló kisfiunk. Az orvos gyorsan ismertette a tényeket: vágni nem kellett, repedni repedtem, de varrni nem varr, amúgy minden oké, úgyhogy szedhetem a sátorfámat.

Miután elment az orvos és a szülésznő is, jó magyar módjára az egyik nővérkét megfűztem, hogy hadd maradhassak egy éjszakára, elvégre orvos volt jelen a szülésnél, tehát nem volt totál komplikációmentes, és amúgy meg marhára kivagyok. Ez bejött, csodák csodája, egy éjszakát bent maradhattam!

Még másnap is elég érdekesen mozogva jöttem haza, de én már ennek is örültem. Ráadásul jött a dada, 3 órát volt itt, amiből másfelet adminisztrált, a többit meg jól eldumáltuk. A 4. napon aztán a szülésznő az ellenőrzésen sárgának találta a Bencét, ezért az orchideás kórházba utalta, ahol a gyerekorvos egyből ott is tartotta 4 napig az inkubátorban. Nem mondom milyen érzés volt hazajönni a ruhácskáival és látni az üres ágyát. Az vigasztalt, hogy 3 óránként mehettünk etetni, bár csak üvegből, mert naponta egyszer fél órára vehettük ki az inkubátorból (itt amúgy teljes önellátók voltunk, megtanultuk hogyan működik az inkubátor, melyik pityegés és melyik lámpa mit jelent, sőt, a többi szülővel is összehaverkodtunk).

A kórházi napok eredménye: Bencének elmúlt a sárgasága. A dada összesen csak három napig jött hozzánk segíteni, mert a kórházi napok is beleszámítottak, pedig akkor nem is tudtam kérdezősködni babaügyben senkitől, és nekem kellett a házimunkát is elvégeznem. A cumisüveg hatására nem akart tovább szopni a kisfiam. Emiatt mindkét mellem begyulladt. A háziorvost negyven fokos lázzal hívtam, telefonon diagnosztizált az asszisztense, majd elfaxolta a patikába az antibiotikum receptet, amit délután felvehettünk. Két hónappal később, mire újra rávettem Bencét a szopizásra, elapadt a tejem, pedig fejtem éjjel-nappal. Így hát megéltem és túléltem azt is, hogy „tápszeres gyerekem” lett. De egészséges, gyönyörű, okos és ügyes. Lehet, hogy az az orchideás forgóajtó mégiscsak tud valamit?

Dóra

Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
Oszd meg másokkal is!
Mustra