Terrorizálják a kölyköket az iskolában

Ígéretemhez híven végre kifejtem, hogy a kölkök mennyire dögök egymással. Merthogy azok, méghozzá keményvonalasabbak tudnak lenni, mint mi, felnőttek. Minden közösségben nagyon hamar leosztódnak a szerepek. Lesz ugye vezető, aki rendbe teszi a népet igen hamar. Aki után csordában megy a nagy többség és aki eldönti, hogy ciki-e virágmintás pólóban suliba járni, vagy scoobys újságot olvasni.

Nekünk szülőknek, ezek a hatalmi harcok nem is biztos, hogy feltűnnek. Pedig elég sokkot jelenthet egy hétéves gyerek számára már az is, hogy rendszeresen korán be kell menni az iskolába, aztán végig kell ülnie négyszer, ötször negyvenöt percet, figyelnie kell. A közösségbe pedig nyilván be akarnak illeszkedni. A legtöbben teljesen új gyerekekkel ismerkednek, csak a szerencsésebbek azok, akik régi barátságokat visznek tovább az óvodából. Biztosan emlékszik mindenki gyerekkorából, hogy mennyire ötletesen tudtak egyesek, sőt akár saját magunk is terrorizálni másokat. Bizony, mindenkinek van valami sötét folt a múltjából, hogyan cikizte a szomszéd padban a dadogós Lalikát, hogyan dugta el az uzsonnáját a vörös és szemüveges kislánynak.


Hiszen a vezető egyéniség már törpe pudli korában vezetni akar. Hála a magasságosnak, vannak azonban olyan emberek, akik kifejezetten igénylik, hogy birkamódra vezessék, ilyenkor a kis Mussolinik csodálatos háremet tudnak maguk köré gyűjteni. Vannak azonban olyanok, akik fellázadnak időről időre. Jómagam is ez a fajta voltam, sőt, odáig mentem, hogy én bizony iskolát váltottam, mert nem tudtam a rengeteg igazságtalanságot feldolgozni és elviselni. Azóta is tudom, hogy egyik legjobb döntésem volt, dacára annak, hogy mindössze 11 éves voltam. De mindenki szerint egészséges megfutamodni a problémák elől? És hol van az a határ, ami még normálisnak mondható egy osztályközösségben, vagy pedig már nyíltan bele kell avatkozni a felnőtteknek is?

Biztosan normális ember lesz ezekből az apró terroristákból is, és később nyilván nagyon fogják szégyellni magukat, mint ahogy mi is ezerszer megbántuk, hogy kikötöztük a takarító néni fiát a suli pincéjében. Gondoljunk csak arra, hogy ezeket a meccseket a munkahelyünkön is ugyan úgy lejátsszuk most is, csak egy kicsit szocializáltabban. A langaléta srác nem húzza meg nyilvánosan és magánban sem a copfunkat, sőt a dagadt Marit a könyvelésen is csak sunyiban fogjuk cikizni.

Nem maradhatunk a gyerek mellett örökre,  valamilyen szinten meg kell tanulnia kezelnie ezeket a rosszindulatú dolgokat. S biztosan könnyebben vesszük mi is az akadályokat, ha arra gondolunk, hogy hamar elmúlnak ezek az idők és remélhetőleg minket jobban megviselt, mint a gyerekünket. De biztosak ebben soha nem lehetünk és jó, ha tudjuk, hogy sokszor komoly lelki problémákat okoznak ezek az ártalmatlannak tűnő, gyerekes gonoszkodások.
Oszd meg másokkal is!
Mustra