SZÜLŐSÉG

Terrorizálják a kölyköket az iskolában

2007. november 9., péntek 10:45

Ígéretemhez híven végre kifejtem, hogy a kölkök mennyire dögök egymással. Merthogy azok, méghozzá keményvonalasabbak tudnak lenni, mint mi, felnőttek. Minden közösségben nagyon hamar leosztódnak a szerepek. Lesz ugye vezető, aki rendbe teszi a népet igen hamar. Aki után csordában megy a nagy többség és aki eldönti, hogy ciki-e virágmintás pólóban suliba járni, vagy scoobys újságot olvasni.

Nekünk szülőknek, ezek a hatalmi harcok nem is biztos, hogy feltűnnek. Pedig elég sokkot jelenthet egy hétéves gyerek számára már az is, hogy rendszeresen korán be kell menni az iskolába, aztán végig kell ülnie négyszer, ötször negyvenöt percet, figyelnie kell. A közösségbe pedig nyilván be akarnak illeszkedni. A legtöbben teljesen új gyerekekkel ismerkednek, csak a szerencsésebbek azok, akik régi barátságokat visznek tovább az óvodából. Biztosan emlékszik mindenki gyerekkorából, hogy mennyire ötletesen tudtak egyesek, sőt akár saját magunk is terrorizálni másokat. Bizony, mindenkinek van valami sötét folt a múltjából, hogyan cikizte a szomszéd padban a dadogós Lalikát, hogyan dugta el az uzsonnáját a vörös és szemüveges kislánynak.


Hiszen a vezető egyéniség már törpe pudli korában vezetni akar. Hála a magasságosnak, vannak azonban olyan emberek, akik kifejezetten igénylik, hogy birkamódra vezessék, ilyenkor a kis Mussolinik csodálatos háremet tudnak maguk köré gyűjteni. Vannak azonban olyanok, akik fellázadnak időről időre. Jómagam is ez a fajta voltam, sőt, odáig mentem, hogy én bizony iskolát váltottam, mert nem tudtam a rengeteg igazságtalanságot feldolgozni és elviselni. Azóta is tudom, hogy egyik legjobb döntésem volt, dacára annak, hogy mindössze 11 éves voltam. De mindenki szerint egészséges megfutamodni a problémák elől? És hol van az a határ, ami még normálisnak mondható egy osztályközösségben, vagy pedig már nyíltan bele kell avatkozni a felnőtteknek is?

Biztosan normális ember lesz ezekből az apró terroristákból is, és később nyilván nagyon fogják szégyellni magukat, mint ahogy mi is ezerszer megbántuk, hogy kikötöztük a takarító néni fiát a suli pincéjében. Gondoljunk csak arra, hogy ezeket a meccseket a munkahelyünkön is ugyan úgy lejátsszuk most is, csak egy kicsit szocializáltabban. A langaléta srác nem húzza meg nyilvánosan és magánban sem a copfunkat, sőt a dagadt Marit a könyvelésen is csak sunyiban fogjuk cikizni.

Nem maradhatunk a gyerek mellett örökre,  valamilyen szinten meg kell tanulnia kezelnie ezeket a rosszindulatú dolgokat. S biztosan könnyebben vesszük mi is az akadályokat, ha arra gondolunk, hogy hamar elmúlnak ezek az idők és remélhetőleg minket jobban megviselt, mint a gyerekünket. De biztosak ebben soha nem lehetünk és jó, ha tudjuk, hogy sokszor komoly lelki problémákat okoznak ezek az ártalmatlannak tűnő, gyerekes gonoszkodások.

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2007.11.09 14:35:24Guruljka

    Mármint az én gyerekem kapjon inkább... Ááá befejezem az írást asszem. Mondjuk most közbe csörgött a telefon...

  • 2007.11.09 14:38:32cantaloupe

    Alvomacko, most ratapintottal egy fontos dologra: a hibara. De mi nevezheto annak? Hiba az peldaul, hogy egy jo tanulo nem mutatja meg a dolgozatat az osztaly rosszanak es az utana elgyepalja? Hiba az, ha valaki kisebbsegi erzesekkel kuzd, nehezen baratkozik es ezert mobbing aldozata lesz?



    Hol kezdodik es vegzodik az ok-okozat, az aldozat felelossege, gyengesege?



    Amugy abban veled es Guruljkaval is egyetertek, hogy a gyerekek vilaga is kemeny darwinizmus, mindenkinek meg kell harcolni a pozicioert, az erosebb "marad fenn". Csakhogy akit lenyomnak, annak is vannak jogai, jo tulajdonsagai, amik fojto helyzetben soha nem jonnek felszinre.



    Azt, hogy a problemat csoportok intezzek, en is szorgalmazom: pl. lanyod eseteben az agresszor szembesult azzal, hogy ilyen tulajdonsagokkal egyedul marad, nem lesz baratja. Amig egy kozosseg oldja meg a problemat, nem is kell beleavatkozni.



    De amikor az agresszivitas egyoldalu, szemelyiseg-es kozossegrombolo, megalazo, akkor egyertelmuen bele kell avatkozni.

  • 2007.11.09 14:47:23Alvomacko

    cantaloupe: egy baj van. Hogy ma még nem létezik ilyenfajta csoportterápia. A szülők és a gyerekek magasról leszrják egymást, mindenki az önös érdekeit hajkurássza...

    Pedig néha olyan jó lenne gyerekekkel és szülőkkel együtt leülni és megbeszélni, hogy mi a baj, hogy mesélni arról, hogy a gyereknek milyen jó tulajdonságai vannak és kérni a többieket, hogy legyenek kicsit elnézőbbek vele...

    Na, mindegy. Ez egy régi ügy, ami nekem még mindig fáj...

  • 2007.11.09 14:47:54Guruljka

    Na ezaz Pandi, amin én már sajnos vagy szerencsére egyszer túlestem. Megpróbáltam szépen normálisan kommunikálni, de semmit nem ért. Ettől úgy leesett a 20 fillér, hogy erre baromira fel kell készíteni a gyereket, mert pont ezekben az esetekben fordul az elő leginkább, hogy nem ért a "szóból" sem a szülő sem a gyerek.

    Egyébként van egy családtagomat érintő brutális sztorim. Az unokahugom egész osztályát terrorizálta egy kiscsaj. Kitűnő tanuló, szép, okos hatodikos kiscsaj zsarolt ésé fenyegetett egy egész osztályt. Persze volt sleppje. Tulképp a sógornőm borította ki a bilit, mert (most figyelj mert ez a lényeg) SENKI MÁS nem szólt egy szót sem otthon a kizsarolt pénzekről az elvett ruhákról(!) A sógornőm kikérdezte a lányát és megkereste a tanerőt. Az annyit mondott, hogy hát nem lát ebből semmit, mert nagyon népszerű az XY kislány. Aztán egyszer szólt az unokahúgom, hogy már (iwiw-en!! is)mocskos üzeneteket küldözget neki a kiscsaj. Na ezeket szépen kinyomtatta a sógornőm az üziket, felkeresett pár szülőt, azok is kikérdezték a csemetéiket úgyhogy már ők is rájöttek mi a pálya és együtt besétáltak szépen egyenesen az igazgatóhoz. Végül a kiscsajt másik osztályba tették. Hogy ez megoldás-e? Hááát nem igazán hiszem... De a közvetlen probléma megszűnt. ilyen is van. Nagyon is el tudok képzelni sok-sok mindent a gyerekekről...

  • 2007.11.09 14:49:01manci

    Hú, de nehéz ügy ez. Amúgy ha bölcsiben, óvodában zajlik ez, akkor egyértelműen a pedagógus feladata kezelni a helyzetet. Csak ugye nem biztos, hogy kezeli is. Ilyenkor mit csinálsz?



    Iskolában már újabb probléma jön: már nincsenek olyan szigorú kontroll alatt a gyerekek, és persze már több eszük van annál, hogy a tanár szeme láttára szórakozzanak a másikkal.



    Mire tanítsam a gyereket, hogy az agressziót agresszióval torolja meg? Vagy menjen árulkodni? Vagy húzza be a nyakát, és igyekezzen észrevétlen maradni?



    És persze, mint ahogy nagyon sokféle gyerek van nemcsak az agresszorok, hanem az áldozatok között is. Van, aki kap egy nyaklevest vagy kicsúfolják, de ettől még nem sérül különösebben az önbizalma. Van, aki egész életében nem felejti el, olyan sérülékeny a lelke. Nyilván ha utóbbi tapusú a gyereked, jobban véded. Ha az előbbi, hagyod, hogy maga intézze a dolgait.



  • 2007.11.09 15:05:40ikrekmama

    Meg egy gondolat, most a pedagogusok szemszogebol. Amikor kicsiket tanitottam (reg volt es csak fel ev), sok ilyen agressziv (testileg es lekileg bantalmazo)gyerekkel talalkoztam, mivel relative elit suli volt, ezek a gyerekek foleg a verbalis agressziot alkalmaztak. Sztem egy jo pedagogus barmi ilyet tapasztal, lepni kell. Csak sajnos nem ez az altalanos. Es nem igaz, hogy nem veszik eszre a tanarok, ha egy gyerek sutyiban szemetkedik, azt nem lehet nem eszrevenni. Csak nem mindenki olyan, hogy felelosseget erez az altala (optimalis esetben )iranyitott kozosseg irant, lustasagbol, vagy kozombossegbol. Sajnos. Es mondjuk ki, az agressziv, eroszakos gyerekek sajnos otthoni mintakat latnak, igy meg nehezebb a pedagogus dolga, de kuty kotelesseg lenne lepni, ez a munkaja.

  • 2007.11.09 15:11:03ikrekmama

    kihagytam, (sietve irok ugyanis) :optimalis esetben szeretett

  • 2007.11.09 15:12:12cantaloupe

    Guruljka: huuu, de felduhodtem. Ez a gazdag, manipulativ kiscsaj epp az a tipus, ami belolem is kihozza az agresszort. :)))

    Az, hogy masik osztalyba kerult? Na, hat az aztan marha nagy szankcio. En lehet, hogy hagytam volna az osztalyban, de elotte kiallitottam volna a katedrara, hogy nyilvanosan, mindenki elott kerjen bocsanatot es adja vissza, amit meg tud.

    Mondjuk az osztalyfonokrol is megvan a velemenyem, hogy lehet ezt hosszu tavon nem eszrevenni, ahol zsarolas, elszedett ruhak szintjen folyik ez...



    Amugy olvastam egy cikket errol, a hires nemet pszichologus, dr. Hans Grothe tollabol. Az o megoldasa brillians: o megtett 4-5 gyereket seriffnek. Az o feladatuk volt, hogy szukseg eseten korulalljak es megvedjek a bantalmazott tarsaikat. Ekkor feladtak az agresszor gyerekek. Persze a seriff-tisztseg mindig valtakozott, mindenki sorra kerult. Annyira bevalt, hogy par het mulva az agresszor gyerekekbol is lehetett seriff, es felelosen toltottek be ezt a poziciot. Ezzel egyreszt megoldast adtak a gyerekek kezebe, hogyan lehet egy problemat megoldani, masreszt az agressziv egyeneket is letompitottak, mit tobb, felelosseget ebresztettek bennuk a gyengebbekkel szemben. A tanulmany szerint minden agresszor buszke volt seriffkent a poziciojara, hogy o most fontos, ved valakit.



    Csak ilyen megoldasok kidolgozasara jo pedagogus kell es befektetett energia.

  • 2007.11.09 15:25:31Guruljka

    cantaloupe, ez tök jó én még nem olvastam!



    Egyébként azt hiszem a kiscsajt muszáj volt abból a közösségből kiemelni. Számomra az a kérdés, hogy olyan helyre került-e ahol szemmel tartják. Egyébként a sógornőm azt mondta hogy biztos benne, hogy semmit nem foglalkoznak a gyerekkel othon, azért ilyen. De ki foglalkozik vele ezután? hol van ilyenkor a gyermekvédelem, mert nem csak az osztálytársai szorultak "védelemre", hanem tulképp ő maga is. Még csak 12 éves volt, de ezt már magas szinten űzte és nem akkor kezdte... Mikor mesélték teljesen padlót fogott az állam. Nem attól, hogy megtörtént, annyira nem voltam előtte sem naív, hanem hogy megoldásként csak kiemelték.

  • 2007.11.09 15:35:52kovvacs

    Második gyermekem születése előtt pár órával összeordítoztam a homokozóban egy másik anyával, azóta is agyalok, hogy mit hogyan kellene csinálni normálisan agresszióügyben.

    Kb 4-5 éves forma lány gyereke szépen odatolta a játéktankját a homokbástyához, amelyet a saját lányomnak készítettem, rámnézett, elvigyoroddott, majd elkezdte szétnyomni a bástyát.

    És ekkor elkövettem a hibát.

    Nem azzal, hogy szóltam, hanem ahogy szóltam.

    Mert olyasmit mondtam kb. hogy "k*rvára nem kéne tönkretenni a másik játékát, úgyhogy legyél szíves, menjél innen".

    Meg is fogadtam utólag, hogy soha többet, akármilyen rohadt fáradt és türelmetlen vagyok,

    nem fogok undorító stílusban szólni senki gyerekéhez.

    Én tudom, mi hergelt fel:

    az a sunyi, alamuszi erőszak, ami ott csillogott a szemében, amikor rám nézett:

    kihívta belőlem a gyerekkorom összes sérelmét.

    Én voltam a kis hülye szemüveges, akinek még le is volt takarva a fél szeme, és akit mindig csúfoltak valami miatt, a sors kegyetlen fintoraként előbb a véznaságomért is, utóbb a kövérségemért is.

    Szóval jó nagy balek voltam, mert a bennem levő gyerek szólt be, nem felnőtt módra viselkedtem.

    De amint kiejettem a számon a mondatokat,

    rögtön kiderült, hogy a homokozó túlvégén van a gyereknek anyja is,

    aki előbb beszólt, hogy "muszáj ilyen stílusban szólni a gyereknek?" majd arra a felvetésemre, hogy "ha a maga gyereke, miért nem figyel rá, hogy ne rombolja le mások játékát?", kioktatott, hogy az tök normális dolog. A végén már ordítottam. A rossz az volt, hogy én mentem el sírva. Utólag nagyon bántam az egészet.

    Ja és a csúcs az volt benne, hogy a lányomat egyáltalán nem érdekelte se a bástya, amit építettem, se a lerombolása, és azon is csak meglepődve nézett, hogy ordítozom, mert nem jellemző.

    Aztán pár órára beindult a szülés, és egy kicsit azért odakönyveltem azt is, hogy a tudatom már kezdett fellazulni, nem voltam teljesen ura magamnak.

  • 2007.11.09 15:50:31cantaloupe

    Kovvacs,

    mint ahogy a gyerekek, a szulok is hibazhatnak. Amugy elvileg igazad is volt, csak a szavak nem voltak jol osszevalogatva. Riszpekt, hogy szules elott meg jatszoztal. :)))



    En azert visszakerdeztem volna az anyukatol, hogy ha a rombolas teljesen normalis, akkor o is nyugodtan vegignezne-e, ha mas gyereke az o lanyanak a talicskajat vagja foldhoz vagy tolja a betonfalnak...;)



    De el tudom kepzelni azt a nezest, az alattomossagot, a "tudom, hogy a tied, tudom, hogy nem szabad, de csakazertis szetrombolom." Az ilyent en is nehezen viselem.

  • 2007.11.09 15:50:55Magdus_

    Ahogy Manci is írta: "van, aki egész életében nem felejti el, olyan sérülékeny a lelke".

    A cikket és hsz-okat olvasva előtörtek bennem a régi fájdalmak, sérelmek amiket hosszú évekig kaptam óvodás koromtól egészen középiskolás koromig.

    Sokat betegeskedtem, sokat műtöttek amik nemcsak fizikailag,de lelkileg is meggyötörtek. De mik voltak ezek a gyerekek okozta lelki (néha fizikai is) sebekhez képest!

    Anyám mindíg azt mondta: "Hagyd kislányom, majd megúnják!", de sosem únták meg. Fogalmam sem volt, hogy hogyan védjem meg magam.

    11éves voltam,mikor napi szinten sírva mentem haza (mert már a tanárok is csúfoltak és kinevettek mikor látták, hogy a többiek bántanak!),mire anyám észbe kapott és átiratott egy másik suliba.

    Ott már "csak" hébe-hóba a "stréberségem" miatt csúfoltak, de legalább nem vertek.

    Emlékszem ahogy egy nap (11-12 éves koromban)elégettem az összes osztályképemet amiket előtte cifit cafatokra szaggattam. Segített.

    Érdekesmód amilyen visszafogott, magányos lélek voltam akkoriban, olyan harsány és társasági lettem. Sokan kérdezik tőlem: Mindíg is ilyen szervezkedő voltál? Ha láttak volna kiskoromban!

    Nekem egy misszionárius csoportban való élet és később a velük való (de nem velük élő) együttműködés és segítés (bohócműsorokat szerveztünk kórházakban, árvaházakban) hozott rendbe, tette "helyre" a lelkemet és a sokáig embergyűlölőből emberszerető lettem. Ma már nem vagyok tagja a csoportnak,de életem végéig hálával gondolok rájuk.

    Már nem haragszom, csak sajnálni tudom az engem annó bántó embereket.

    11hónapos a kisfiam, de azt már biztosan tudom, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megtanulja magát megvédeni. Amíg erre nem képes addig "sasolok" és foggal-körömmel kiállok érte (persze utána is, de szeretném ha maga tudná "rendezni a dolgait").

    Már előfordult, hogy úgymond "ki kellett állnom" érte: Itt a társasházban ahol lakunk van egy kissé agresszív kislány (vagy inkább hiperaktív?).

    Tudom nem direkt bántásból,csak játékból,de valahányszor meglátta a kisfiamat már rohant is, hogy "megszeretgesse", vagy jól meglökje a hintáját, hogy majd kiessen belőle. Mondjuk mindíg ott voltam, hogy valamelyes megakadályozzam, de egy idő után kerek perec kijelentettem, hogy az engedélyem nélkül légyszives ne nyúljon a fiamhoz. Azóta nagyon kedves. Folyton ölelget és a kisfiamhoz is "engedélyt" kér. Túlzás? Lehet,de nem érdekel. Fiamat is sasolom, hogy ne bántson másokat, de egyenlőre még csak szikrákban látom, hogy érti a dolgot. Később meglátjuk hogy lesz, mindenesetre örülök a tapasztalataitoknak és ennek a cikknek.

  • 2007.11.09 15:51:17Aranyka

    Sziasztok!



    Mivel én még csak most várom az első gyerekemet, csak egy példát tudok mondani, ami az öcsémmel és velem esett meg. Megjegyzem, hogy 11 év van köztünk, úgyhogy kicsit át is vettem anyánk szerepét, aki szinte állandóan dolgozott. Szóval a dolog úgy történt, hogy egy napon a kisöcsém szakadt ruhában sárosan és véresen jött haza az iskolából. Megkérdeztem hogy mi történt, és kiderűlt, hogy az iskolából haza felé jövet neki ment néhány gyerek ( négyen és ezek a gyerekek testvérek voltak) szóval mikor a gyerek elmondta hogy megverték és azt is elmondta hogy kik voltak azok azon nyomban megfogtam a kezét és elvittem azokhoz akik bántották. Szerencsére otthon voltak a szüleik is és így szépen leülve megbeszéltük a dolgot. Azt már nem tudom, hogy a szüleiktől kaptak e fejmosást a gyerekek, de azt igen hogy többet nem mertek az öcsém közelébe menni ezek a gyerekek, akik azért hozzá teszem, hogy mind a négyen nagyobbak voltak mint az öcsém. Én azt hiszem, hogy ezzel sokkal többet értem el, mintha utólag megtalálom egyesével a gyerekeket, és összeszidom őket, mert akkor még az Ő szüleik haragját is magunkra vonom, hogy biztos igazságtalanul bántottam ( még ha szóban is) a gyerekeiket. Így viszont a szülőket is szembesítettem a dologgal, mert saját szemükkel láták hogy össze volt verve az öcsém, így kénytelenek voltak bizonyos retorziókra, és nem mondhatták, hogy az Ő gyerekük ilyet nem csinál.

  • 2007.11.09 16:07:19Guruljka

    kovvacs tudom, hogy sokan elvetik a hormonokra való hivatkozást elvből is, de szerintem attól még létezik az agyelvivő hatásuk. Bocsásd meg magadnak a dolgot. Komolyan. Senki nem tökéletes.

    Fogalmazzunk úgy nem volttál teljesen beszámítható.



    Az a másik tipikus rossz szülői magatartás, hogy nem törődnek a gyerek közösségbeli bántalmazásával. Az még rosszab lehet. Az az érzés lehet, hogy senkinek nem számít... Borzasztó tényleg...

  • 2007.11.09 16:17:34katibogár

    Azért itt a szülői passzivitásnak is komoly szerepe van. Rokonságunkban van egy gyerek, "szuperokos" (nyelvérzék, már ovis korban kedvtelésből angol, még iskoláskor előtt csodaszintű olvasás, stb)csak éppen mindig minden körülmények között magának követeli a vezér szerepet. Legyen az kettesben zajló társasjáték, vagy sport, csapatverseny vagy szópárbaj, mindegy: ha nem ő a nyerő, vége a világnak: hiszti és őrjöngés felsőfokon - csakúgy, mint a házirend-kisérletek esetén. Feláll a szőr a hátamon, ha találkoznunk kell: akaratossággal vegyülő pimaszsága elképesztő. Hogy (felügyelet nélküli)gyerek-közösségben milyen lehet, belegondolni se merek. Ami viszont megdöbbent, hogy apukájánál nincs büszkébb ember a világon, ha a fiacskájára tekint.

  • 2007.11.09 16:29:07Chang Yai

    persze, felelősek vagyunk mi pedagógusok, hogy mi történik abban a napi 7-8-9 órában az óvodában - viszont két kézzel és két szemmel elég nehéz állandóan szemmel tartani harminc játszó, rohangászó mondjuk hatéves gyereket. akármikor becsúszhat még olyasmi is, hogy lelüknek valakit a csúszdáról, és szegény ügyeletes már csak a romokat takarítani ér oda.

    persze nem mentegetőzni próbálok, de azért kicsit mégis.

    a családlátogatások vagy csak a családdal beszélgetések során azt figyeltem meg, hogy a szülők jelenlétében szinte minden gyerek "összemegy", sokkal visszafogottabb, gyámoltalanabb, akár egy évvel is fiatalabbnak látszik. olykor megdöbbentő a különbség, mintha egy teljesen másik gyerek lenne papamama mögött, nem az a szemtelen agresszív minipasi, vagy aljasan piszkálódó kislányka, aki a megszokott közösségben igen sok magabiztosságra tett szert. innen kezdve aztán egyenes az út oda, hogy kedves szülők váltig tagadják, hogy szemük fénye képes lenne behúzni valakinek vagy piszok módon piszkálódni, hiszen olyan áldott jó gyerek. aha. nem is tudom, mi lenne a megoldás, videóra venni egy napot és levetíteni a szülőknek, hogy lássák a gyerekeiknek azt az arcát, amit a távollétükben mutatnak? - persze pozitív különbségek is mindig vannak, pl magabiztosság fényévekkel több a legtöbb gyereknél, ha nincsenek ott a szülők.

  • 2007.11.09 16:53:56panka

    Chang Yai: igen, ezért mondom, hogy nem a szülővel kell beszélni, mert ő úgyse hiszi el, hogy az ő szófogadó gyereke ekkora galádságra képes.

    Még egyszer hozzáteszem, mint vörös farkat: a kitartó kis terroristákról írok, nem az összekapásokról.

  • 2007.11.09 16:54:23katkamanó

    Engem egy osztálytársam terrorizált általános elsőtől negyedikig, amikor végre elvitték egy másik iskolába. Mindenkit terrorizált, de engem a legjobban, mert gyenge voltam, szemüveges, fogszabályzós, szóval minden, ami csak hátrány lehetett. Ja, és én voltam a legokosabb az osztályban, engem szeretett legjobban a tanítónéni, mert szelíd voltam és kezelhető. Ezt persze a srác nem bírta, mert mindig ő akart lenni a legjobb minden tantárgyból. Mivel agyban nem ment a dolog, inkább fizikálisan győzött le (rugdosott meg, stb). Anyu szólt neki, hogy ha még egyszer bánt, akkor nagyon megbánja. Másnap még jobban megvert, mondván, hogy most nincs ott az anyukád. Utána anyu szólt a tanítónéninek, hogy figyeljen, akkor meg akkor bántott, amikor a tanítónéni nem volt a közelben. Ráadásul rám uszította az össze többi hülye kis köcsög osztálytársamat (ugye, csordaszellem és kiközösítés), úgyhogy mire elment negyedikben, mindenki üvöltve örült, meg tapsolt, hogy végre ez az agresszív barom elment tőlünk, de addigra én már közutálat és kiközösítés tárgya voltam. Ja, mondanom sem kell, hogy addigra már épp ott volt a rendszerváltás, és a szüleim sikeres vállalkozása és a pénzünk is egy hatalmas szálka volt a szemükben, mivel ez egy lakótelepi iskola volt.



    Szóval nekem nem volt sétagalopp az általános, de azért kitartottam 8-ig, ahol félévkor télakot vettem egy alternatív gimnáziumba. Az osztály még arra sem érdemesített, hogy közölje velem a ballagás és a fotózkodás dátumát.



    A gimiben ismét összetalálkoztam az ominózus terror-osztálytárssal, akinek nemes egyszerűséggel hátat fordítottam, amikor először megláttam. Bocsánatot kért, amire én nem mondtam neki semmit, két évig nem álltam vele szóba. Azt hiszem elszégyellte magát, mert utána nem baszogatott többet. A gimnáziumot nagy nehezen elviseltük egymás társaságában, de annyi frusztráció gyűlt fel bennem, hogy nem tudtam szinte senkivel normális baráti kapcsolatot kialakítani a félelemtől, nem hogy beilleszkedni egy osztályközösségbe. Valóra váltotta álmát, ő lett az osztály kedvence ismét, engem meg ki ugyan nem közösítettek, de nem is fogadtak be.



    Most diplomás közgazdász vagyok, jó munkahellyel, a srác pedig jogon kezdett el tanulni, amiről kirúgták az első félévben. Utána elkezdett ismét tanulni egy ugyanolyan közgazdász szakot, mint amit én is elkezdtem, ezt nem tudom, hogy befejezte-e, mert időközben drogos lett, és majdnem öngyilkos. Pszichiátriai kezelésen vesz részt, tömik gyógszerekkel, most nem tudom mi van vele.



    És nem tudom, hogy én most ebben a helyzetben mit érezzek. Erkölcsi győzelmet? Nem érzem. Inkább csak sajnálom, hogy ennyire elrontotta az életét, és pokollá tette a gyerekkoromat, és tönkretette a lehetőségét annak, hogy normális baráti kapcsolatokat építsek ki gyerekkorban. Én már nem tudom elmondani azt, hogy "a legjobb gyerekkori barátom", mert nekem nincs ilyen.



    És nem tudom, hogy mit mondjak majd a gyerekemnek, ha hasonló helyzetbe kerül. Nekem a szüleim azt mondták, hogy szóljak, és ők megvédenek. Amikor meg nem tudtak ott lenni, és bántottak, akkor meg azt mondták, hogy védjem meg magamat. De hogy védje meg magát egy 7 éves, 20 másik 7 évessel szemben, meg egy falkavezér 7 évessel szemben, akinek a többi 20 a csettintésére is ugrik? Teljesen olyan volt a helyzet, mint a Kísérlet című filmben, "azért bántom, mert a Zsolti azt mondta".



    Azt hiszem, először is arra kell megtanítani a gyerekeket, hogy a tetteikért a felelősséget maguknak kell vállalniuk, nincs olyan, hogy "a Zsolti azt mondta, hogy verjem meg". Ha azt mondja, hogy ugorj a kútba, azt is megteszed? Nem kell a felnőttektől várni a védelmet, mert ha nincs ott a felnőtt, a gyereket mégjobban bántják. A gyerekek nagyon jól tudnak színészkedni, eljátszani a felnőttek előtt, hogy milyen kis tündériek, aztán a hasonló korúval szemben meg kis Hitlerré változnak.

  • 2007.11.09 17:09:13katkamanó

    Bár azért egyszer-kétszer álmodtam olyat, hogy találkozom vele, és elmondom neki, hogy mennyire utálom, gyűlölöm, és mennyire örülök, hogy úgy sikerült az élete, ahogy sikerült, mert nagyon-nagyon megérdemelte... Aztán felébredek, és visszatérek a valóságba, hogy egyrészt, ez nem jelentene neki semmit, másrészt meg, túlvagyok már rajta, nem biztos, hogy ilyenformán kéne saját magamat bemocskolnom.



    Viszont minden egyes osztálytalálkozó egy nagy kínnal jár: elmenjek-e, ne menjek, akkor megsértődnek, de kurvára nincs kedvem elmenni egy olyan közösségbe, ahol én igazából kívülálló vagyok, és semmi közös nincs bennünk a nemzeti alaptanterven kívül, elmegyek, akkor bárgyú vigyorgással túlélni az estét, ahol maximum egy-két régi kedves tanárral találom meg a közös hangot... És várható, hogy nemsokára lesz 10. érettségi és a valahanyadik általános iskolai osztálytalálkozó... Már előre rosszul vagyok tőle.

  • 2007.11.09 17:23:11Anura

    Katkamanó, ezt de sajnálom. :(



    Szerintem ne menj osztálytalálkozókra, nincs ott semmi érdekes, ha senkivel nem voltál különösebben jó viszonyban. Mi a fenének műmosolyogni? Magasról érdekeld le őket, minden csoda 3 napig tart, az is, hogy nem voltál egy ilyen ráncszámláló eseményen.

  • 2007.11.09 17:30:14eino.

    Katkamanó: ne menj el. Kit érdekel, hogy esetleg megsértődnek? Őket sem érdekelte, hogy kiközösítettek, vagy csak figyelembe sem vettek. Engem sem izgat, hogy mit gondolnak, nem megyek több találkozóra. Vannak, akikkel tartom külön a kapcsolatot, a többi meg nem érdekel. Nem szeretek jópofizni olyanokkal, akik régen lelkileg, néha fizikailag is bántottak, mert szerettem a komolyzenét meg az irodalmat és minden érdekességet (ált. isk.) vagy lenéztek (gimi). Mondjuk olyasmiért, mert faluban éltem és földeken dolgoztunk, miközben más nyaralt.



    A gyerekek és a kamaszok is kegyetlenek. Elhiszem, hogy később sok esetben kinövik. De ez engem már nem igazán érdekel; tudni sem akarok az életükről, élvezze más bennük az esetleg felszínre tört jót. Te miért akarsz megfelelni azoknak, akik gyötörtek, semmibe vettek? Nem ér annyit, hogy neked előre rosszul kelljen lenned az egésztől.

  • 2007.11.09 17:54:59cantaloupe

    Katkamano: :((((



    En sem mennek el a helyedben..az osztalytalalkozo amugy is csak arra jo, hogy szemrevetelezzuk, ki fogyott/hizott/gazdagodott, mert mindenki azzal beszelget es tartja a kapcsolatot, akivel amugy is joban volt...utalom ezt a rejtett mustrat es meg jobban utalom, hogy ennek en is aktiv resztvevoje vagyok.



    Viszont azert kivancsi vagyok, kinek hogy alakult az elete, es a legtobb emberekevel azert joban voltam. Neked viszont nincs okod elmenni...ha a ballagasrol nem ertesitettek, akkor az erettsegi talalkozora minek mennel? Hisz felelem fog el es undor...nem kell eroltetni!



    Nekem is volt egy ilyen Mussolinim, egy csaj, aki allandoan szekalt gimiben. O is modos, elit leanyzo volt, de utolag csak hianyzott valami az eletebol, ha erre volt szuksege. Egyszer pl. tanultunk egy hires emberrol, akinek az volt a keresztneve, mint az en aktualis vagyaim pasijanak. Ahanyszor kiejtette a tanar a szajan a nevet, ok elkezdtek rohogni.

    En is 1 evig turtem, a kapu azt tette be, mikor kosarlabdazni gyakoroltunk es o direkt fejemnek vagta a labdat, ugy, hogy a faltol kaptam a masikat. Akkor azert lattam, hogy o is megijedt, hiaba probalta adni a lazat. Utana odamentem hozza es megmondtam, hogy hagyja abba, kulonben nem marad koztunk. Es nem fog erdekelni, hogy milyen arulkodosnak tart.



    De nekem azert voltak mellette barataim, nem utaltak kollektivan.



    Nem csoda, hogy almodsz vele, igy dolgozod fel. Nekem nemcsak alom, hanem valo volt az a diadal, amit az 5 eves osztalytalalkozon ateltem. Akkor mindenki felallt az etteremben, elmeseltuk, mi van velunk. A nyuzom epp vivodott, mit csinaljon foiskola utan, baratja sem volt, hamar vegighadarta mindezt es leult. En meg kerlek felalltam, gimi ota 15 kiloval konnyebben, eloadtam magam hogy kulfoldon tanulok es szitterkedek...megtapsoltak. Nagyon jolesett, mert en sem voltam soha a legnepszerubb klikk hangadoja. :)))



    Azota nem hagyom, hogy atgazoljanak rajtam es lehet, hogy ehhez kellett a mobbing. Tehat Guruljkanak is igazat adok ebbol a szempontbol. A mai fejemmel nem varnek egy percet sem, csirajaban fojtanam el az akciot. De most mar nem 17 vagyok, hanem 31....;)

  • 2007.11.09 19:00:45Fornit

    Katkamanó! Szerintem menj csak el az oszt.tal-ra, bármelyikre, ami következik. Gondolom, nálatok is van olyan rész, amikor el kell mesélni, kivel mi történt. (Ami azt jelenti, hogy mindenki villog a semmire, aztán 3 rövid után dőlnek a panaszok. :) )

    Menj el, elsőnek állj fel, mondd el, mi van veled, légy rá büszke, majd olvasd a fejükre a sérelmeidet (azt hiszem, lesz, aki fel sem fogja), mjd hanyag eleganciával, méltóságteljesen hagyd ott őket leesett állal. :)

    Csinálj valami egészen jót aznap este, csak magaddal törődj, és engedd ki végre a gőzt. És felejtsd el őket.

    Na, ez a (kéretlen) tanácsom, legalábbis én így tenném, ha egyszer összeszedném magam, és revansot vennék legalább ilyen módon magam miatt... :)

  • 2007.11.09 19:08:08boribon

    Jó sok gondolatom támadt a témával kapcsolatban...



    Először is, szerintem elég nehéz - talán lehetetlen - arra kérdésre megfelelő választ adni, hogy úgy nagy általánosságban mit kell tennie egy szülőnek ha bántják a gyerekét. Mert egyik gyereknél ez válik be, másiknál az...



    Példák a saját családomból: Húgom picike, törékeny, félénk kislány volt (most sem egy nagydarab megmondóember),ráadásul okos, és míg általános alsóban ebből nem volt baja, tízévesen bekerülve egy nyolcosztályos gimnáziumba, fél év alatt komplett idegroncsot csináltak belőle a szenya bunkó kis osztálytársai.



    Bocs, nem tudok róluk máshogy írni, valamilyen szerencsétlen véletlen folytán csupa elkényeztetett kis agresszor került abba az osztályba, még engem is simán fellöktek a folyosón, ha néha mentem a húgomért.



    Mindenki rászállt a húgomra, anyukám viszont ugyanazt a módszert követte ami nálam beváltnak bizonyult, esténként az ágya szélén ülve kedvesen, türelemmel magyarázta neki, hogy mit tegyen, mit mondjon, hogy verje vissza a támadásokat. De a húgomnak nem ment. Annyira lebénult az alattomos kis támadásoktól - volt fizikai agresszió is, de főleg lelki.

    Te kis nyünnyedék, te szerencsétlen, ja, olyan kicsi vagy, nem vettelek észre, azért rúgtalak föl, hihi, te stréber, vasfejű -fogszabályzós is volt szegény, uhubagoly - szemüveges is, na nem ragozom, nap mint nap megalázták, ő meg teljesen összetört. Két évig bírta, aztán egy nap hazajött, ledobta a táskáját a sarokba, elkezdett zokogni, és az amúgy szelíd, visszafogott húgom üvöltve követelte, hogy vigyék át másik iskolába. Hát tiszta légyjómindhalálig feeling volt...



    Ja, anyukám beszélt előtte többször is az ofővel - egy apácával - aki kedvesen, mély együttérzéssel annyit bírt mondani, hogy hát Orsinak tényleg olyan természete van, hogy mindenki őt bántja, ő nem tud mit csinálni. De meg se próbált tenni semmit.



    Happy end: Húgom átkerült egy másik suliba, ahol láss csodát, kiderült, hogy vidám, jófej csaj, bár azt a 2 évet nagyon nehezen heverte ki.

    Szóval az ő esetében szerintem nem volt helyes anyukám módszere, hiába helyes elméletben...



    Ezután anyukám megfogadta, hogy az öcsémnél, majd ő bemegy, és megmondja, a szülőnek, a gyereknek, mindenkinek, több gyerekét nem hagyja. Na, potyára fogadkozott, mert az öcsémet egy percig nem kellett gardírozni, egy cseppet sem agresszív, viszont maximálisan asszertív a kiscsávó. Szól, és megmondja, és megoldja, nem is bántják komolyan.



    Pedig volt már, hogy nagyobb gyerek megpróbált rászállni, de azt is lerendezte egyedül. Hát nála meg kár lenne anyának intézkedni, tényleg elég néha otthon megmondani neki, hogy hogyan szerelje le a piszkálódót.



    Na a harmadik fejezet a saját lányom lesz, tekintve, hogy három hónapos, még nem is sejtem, hogy milyen típus lesz e téren, de épp a fent említettek miatt előbb megfigyelem, és csak aztán alakítok ki stratégiát, de hogy gyötörjék azt nem fogom hagyni. A húgom sem lett életképtelen, sőt, mostanra már igazi kis selfmadewoman, de még most is keserűen gondol arra két évre. Szerintem hamarabb, és hathatósabban kellett volna segíteni neki.

  • 2007.11.09 19:35:16cozumel

    Guruljka!



    Azert nem fair ez a 8 ora idoeltolodas koztunk, mert mire en felkelek, Te mindent leirsz, amit en gondolok:D:D:D



    Azert azt megjegyzem, hogy en igenis beavatkoztam a jatszoteren, amikor egy 4 eves jol megtermett kislany csepelte a ket es fel eves fiam, hogy szalljon le a hintalorol, mert lovagolni nem ugy kell...



    Szoval tanulja meg a gyerek megvedeni magat, meg konfliktuskezelni, csak az eroviszonyok legyenek valamennyire egyenloek.

  • 2007.11.09 19:41:23kovvacs

    Általános szabály szerintem sincs, hogy kit mennyire és hogyan kell megvédeni.

    Ahhoz, hogy a gyerekeimből ne legyen agresszor (meg lehetőleg áldozat se), megpróbálom megtanítani nekik kezelni az érzelmeiket. Mer elolvastam könyvbe, hogy aztat kell, meg magam is úgy gondolom. Namármost ez azért

    "baromi vicces:(",

    mert ha valamit, na ezt egyáltalán nem tanultam meg a szüleimtől. És itt a duplafenekű felelősség: pont ugyanazokkal a problémákkal küszködöm szülőként, mint amitől szenvedtem gyerekként. Amiből meglehetősen következik, hogy a gyerek nem a szövegeimből hanem a viselkedésemből tanul. Baromi nehéz. Nagyon-nagyon nehéz. Megtanítani olyanokat, hogy szólj, ha fáj; sírj, ha kell; ne hisztizz, ha dühös vagy stb. Úgyértem: példával tanítani jól, azaz élni a helyeset, úgy, hogy engem se tanítottak meg rá, és nem ösztönből csak agyból megy úgy-ahogy.

    Ez az egyik része a történetnek.

    A másik meg, hogy legyen szemem a gyerekemre, lássam rajta, mi van vele. Hogy észrevegyem, ha síkideg az iskolától, és ne éljek kapásból azzal a gyanúperrel, hogy biztos azért, mert nem tanul eleget. (Az önkontrollal nem rendelkező hisztérikus szülőm az első jöttmentnek az utcán hamarabb adott bármikor igazat, mint nekem, tehát ha rosszul éreztem magam a suliban, csak az én hibám lehetett.)

    És akkor elvileg van egy nagyjából kiegyensúlyozott, önbizalommal rendelkező gyerekem meg a jó szemem hozzá, hogy lássam-érezzem, mi van vele,

    és akkor még mindig ott van, hogy mibe avatkozzak bele és mibe ne.



    És akkor ezzel pl. az a baj, hogy a Nagylányom már most jobban feltalálja magát társaságban - méghozzá a saját korosztályában - mint én bármikor életemben bárhol. Szóval tök mások vagyunk. Én örülök neki, hogy ő erősebb ember, mint én, de ezzel azért nem vehetem le a vállamról a felelősséget. Közben meg nem is nyomhatom agyon a védelmemmel.





    Mellesleg Tracy Hogg (hoooppp, elhajoltam néhány kő elől) a suttogó II-esben sokat elmélkedik a szociális kapcsolatokról, az ezzel kapcsolatos nevelési feladatokról (pl. ne mondd azt neki, hogy nem is vagy dühös, mondd azt neki, látom, hogy dühös vagy, de akkor sem adhatom azt neked oda; gyere, nyugodj le, itt maradok melletted addig stb),

    meg kisgyerekes helyzetekben a fenti szituációkról.

    Pl. hoz egy konkrét példát,

    amikor a játszócsoportban

    megkérték a szülők X anyukát,

    hogy többet ne jöjjenek.

    Mert a gyerek folyamatosan megszegte azt a szabályt, hogy nem szabad megütni a másikat,

    az anyuka pedig folyamatosan megszegte azt a szülőre megbeszélt szabályt, hogy akinek a gyereke üt, annak kötelessége a gyerekét leállítani.



    Vannak benne még tanulságos megközelítések,

    pl. hogy van olyan kisgyerek, akinél a fáradás jele az agresszió,

    és ilyenkor a szülőnek KÖTELESSÉGE a saját gyereke érdekében, hogy szépen kiemelje a társaságból, és hazavigye.

    Mert! a gyerek nem "akar" rossz lenni, hanem túlpörög, képtelen leállni, kicsúszik a kezéből a kontroll, de ezáltal a többiekben kárt okoz, valamint magára húzza a megbélyegzést is.



  • 2007.11.09 20:24:22Bürográcia

    Most nem leszek túl népszerű, de nem tudom bent tartani.

    Miért van az, hogy amikor valaki (példának okáért Katkamanó) megosztja valami egészen személyes és megrázó élményét, akkor tömegesen szükségét látjátok jótanácsokkal ellátni???



    Újra elolvasva sem találtam benne semmilyen segítség vagy tanácsot kérést!

    Szerintem tökéletesen tudni fogja, hogy elmenjen-e vagy sem.



    Ez csak azért bosszant, mert engem rohadtul idegesít, amikor valakinek elmesélek valami személyeset (vagy csak nem is), és erre elkezd tanácsokat adni. Köszönöm, tanácsra nincs szükségem. Arra van/volt, hogy meghallgassanak. EZ a segítség!





  • 2007.11.09 20:27:09katkamanó

    Lányok,



    köszönöm, hogy elolvastatok, és köszönöm a lelki támaszt, nagyon jól esett.



    Mondanám, hogy majdnem bőgtem rajta, ha a bőgésről nem szoktam volna le már nagyon régen.



    Minden jót kívánok Nektek.

  • 2007.11.09 20:36:48Anura

    Bürográcia,



    hát biztos rettenetes jellemhiba, hogy nem csak annyit mondok, ha elolvasom/meghallgatom valaki panaszát, hogy "Aha" , hanem tőlem telhetően együtt érzek vele. Sajnos ez az együttérzés sokszor ún. tanácsadásban csúcsosodik ki, de annyira nem vagyok erőszakos, hogy azt mondjam "Ne tedd ezt, ne tedd azt", csupán annyit, hogy szerintem mi miért nem ér meg valamit. Biztos, hogy a meghallgatás a segítség 80%-a, de visszajelzés nélkül az utcai tölgyfának is beszélhetnék.



    Én általában másításra, jobbításra ösztönzök kérdésekkel, nem hiszem, hogy ez abba a "mindent jobban tudok, majd én megmondom mit tegyél" kategóriába tartozna.

    És ha esetleg ugyanaz a véleményem, amit a másik magában szeretne, de nem döntött el végleg, akkor megerősíthetem.



    De a fenébe is, mért mentegetőzöm? :)

  • 2007.11.09 20:40:34Guruljka

    kovvacs utolsó bekezdésében a lényeg, amin én leragadtam sok órával ezelőtt. Egy bizonyos korig a gyerek egyszerűen nem tehet a saját agresszív viselkedéséről, ezért nem is érheti őt olyan retorzió, ami abból indul ki, hogy felelős érte.

    Iskolás kortól, kb. ez azért más. Már van annyi értelmi, érzelmi és szociális tapasztalata a gyereknek, hogy pontosan tudja, hogy amit csinál: rossz. De még mindig nem képes felmérni esetleg, hogy mennyire rossz! Azok a felnőttek akiknek ezt is mindig tudniuk kell(ene)



    Valamint amikor az a szó előkerül, hogy "nevelés" számomra az ilyen típusú kérdések kezelését jelenti. Nem a fogmosás, köszönést, stb. tanítását, amit bárki megtaníthat a gyerekemnek (nem könnyű és lényegtelen dolgok azok sem), hanem ezeket az erkölcsi kérdéseken alapuló, egész életére lelkivilágára kiható, problémák és helyzetek közös megoldását jelenti. Ezért is tartom nagyon fontosnak a nevelést.



    Azt is gondolom, hogy ezekre a dolgokra nincsen egy egyszerű recept (pedig milyen könnyű lenne)mert annyira eltérő személyiségek vagyunk. Mindenkire rá kell szabni a dolgot. De ez nem zárja ki azt, hogy legyenek a megoldásban alapszabályok.

    Tulajdonképpen erről szól a pedagógia is, hogy lefekteti az alapszabályokat, a többit pedig a nevelő ösztönre bízza.

    Ezért is kezdődik a pedagógia definíciója úgy, hogy: A pedagógia a művészet és a tudomány határán álló határtudomány.

    Azért nem egzakt tudomány, mert kell hozzá az intuíció és ez művészi vonás.

  • 2007.11.09 20:42:09kovvacs

    Bürográcia,

    nem vagyunk egyformák és mi nők inkább adunk tanácsot és várunk tanácsot, CSAKIS sok-sok érzelmi körítéssel (ez a lényeg). Ezért megyünk a férfiak agyára. És ezért is élünk hosszabb ideig, mert kilelkizzük és nem rokkanunk bele.

    És persze mindkét oldalon ezerféle sokszínű kivétel van.

  • 2007.11.09 20:53:05Bürográcia

    Értem én, persze, nem is akartam durván belemenni senkibe. Csak elképzelhető, hogy a másikban esetleg magyarázkodást vagy védekezést válthat ki, amennyiben nem ért egyet a tanáccsal. Vagy esetleg pusztán hülyének érzi magát.

    Tényleg csak ennyi, semmi belemenés. Lelkizés meg rendben, kell is az.

  • 2007.11.09 21:12:10Anura

    Nincs gond, :) remélem nem voltunk rámenősen együttérzők.

  • 2007.11.09 22:23:52Starlark

    Szerintem a bántásnál sokkal rosszabb a kiközösítés...

    Általánosban az osztály klikkekből állt nálunk, egyikhez se tartoztam mert ezek a napköziben alakultak ki én meg hazajárós voltam, az egyetlen barátnőmmel együtt.

    Tudom milyen mikor az egyik hangadó meghívja az egész osztályt a szülinapjára csak téged nem... /a barátném szolidarított velem ő se ment el, no meg tudta hogy csak azért hívták meg mert épp akkor jött haza az USA-ból/

    Utáltam az osztályomat, és nem vagyok rájuk ma sem kiváncsi, nem megyek el az osztálytalálkozókra. Nem látom semmi értelmét, főleg hogy a volt osztályfőnököm is emberileg ugy a nulla környékére tenném.

    A gimi kárpótolt ott szerencsére nagyon jó közösség alakult ki, a legjobb barátnőmet is ott ismertem meg. Az gyetemen is találtam pár jó barátot.



    Katkamanó: ha nem akarsz menni szerintem ne menj, törődj azokkal a barátaiddal akik megérdemlik.

  • 2007.11.09 22:38:53cozumel

    "És akkor ezzel pl. az a baj, hogy a Nagylányom már most jobban feltalálja magát társaságban - méghozzá a saját korosztályában - mint én bármikor életemben bárhol. Szóval tök mások vagyunk"



    Kovvacs



    Igen, tok masok vagytok, es jo, hogy Te ezt latod. Utalom a szulok olyba hivatkozasait, miszerint "hat en is....blablabla gyerekkoromban, megsem....blablabla"

    Aha. Csak a gyereked nem Te vagy...



    De a lenyeg, hogy szerintem nem csupan arrol van szo a TI esetetekben, hogy masok vagytok.

    Arrol is, hogy beert a lanyodnal a Te elhatarozasod, miszerint Te mashogy kozelited majd meg az erzelmi neveleset, mint anno a Te szuleid tettek.

    Ugyhogy most szepen veregesd meg a sajat vallad! :D:D:D

  • 2007.11.09 23:05:00cantaloupe

    Burogracia: lehet, hogy az esetedben nem igy volt, de szerintem aki szemelyes dolgairol beszel, az var valamifele reflektalast, reagalast, akar negativ kritikat is. Ha nem igy lenne, megtarthatna maganak mindenki a gondjait.



    Itt a forumon nem tudok egyeterzoen bologatni, szazas papirzsepit es egy forro rumos csokit atnyujtani, ezert szavakban fejezem ki magam. :)))

  • 2007.11.09 23:24:32Hicudzsi

    Ovi: hát nem voltam benne az ovi krémjében de állítólag szerettek, volt viszont egy gazdag kiscsajszi (80-as évek eleje és vagy hat moncsicsije meg beszélő babája volt az NDK-ból) és állandóan lelökött a vas mászókáról, egyszer lekapta a bringa a bokáját és mutogatta a barátnőinek a heget előlem meg eltakarta és pénzt akart kérni. Ekkor betelt a pohár és nekinyomtam a fejét amellette álló fának, ami tele volt fagyantával és beleragadt a haja :))))))



    Aztán jött az általános, imádtam. Kedves osztálytársak (igaz itt sem voltam a belső körben nem voltam Michael Jackson rajongó, csak úgy elvoltam) de állandóan olvastam és ez zavarta egy pár vicceskedvű osztálytársamat ezért gyakran molesztáltak olvasás közben a szünetben, egyszer elmentek odáig, hogy a padokon a fejem fölött ugrálva ráléptek a könyvemre, na abban a pillanatban elkaptam a srác bokáját ő meg hatalmasat zakózott (megijedtem elsőre) de mikor láttam, hogy semmi baja kihúztam magam és közöltem, hogy soha de soha ne jöjjön a könyvem közelébe ha olvasok.

    Ezek után nyugiban hagytak...

    Na meg még az elején valahogy hozzámcsapódtak a "kiközösítettek" (a lány akinek szemölcsök voltak a kezén meg aki testileg sokkal érettebb volt nálunk és szerette a felnőttes dolgokat, a fiú akinek tanulási gondjai voltak és tökre szerettem őket :))



    Szóval tényleg nem vagyok valami barbár, se agresszív nem voltam, általában mindenhol szerettek, de néha meg kellett védenem magam. Remélem ezt át tudom majd adni a gyerekeimnek is.





    Egyébként a húgom osztálytársait tudnám még a mai napig elagyabugyálni, rohadék kis köcsögök... ő nem tudta megvédeni magát, nem is jár osztálytalálkozóra amit meg is értek :(

  • 2007.11.09 23:34:45Hicudzsi

    ... és én nagyon támogatom az iskolai uniformis viselését, szerintem ez is egy olyan dolog amivel kicsit csökkenteni lehetne a szemétkedések számát...

  • 2007.11.09 23:56:19cozumel

    Azon gondolkodom, hogy vajon nekem volt-e szerencses gyerekkorom (ill. tudom, hogy az volt, csak a temakorre ertem a kerdest) vagy kisse eldurvultak a dolgok az iskolaban?



    Ertem ezalatt, hogy emlekeim szerint nalunk is megvoltak a nepszeru meg a kevesbe nepszeru gyerekek. Nalunk is cikiztuk az osztaly pufigyereket, de ugyanakkor szerettuk is, mert marha jo humoru srac vot, es sose huzta fel magat, ha a koversegevel viccelodtunk.



    Mi is utaltuk kicsit az uberpreciz Adrikat, akinek minden nap ugy nezett ki a koppenye, mintha meg nem hordta volna es evvegen is olyanok voltak a konyboritoi, mintha ki sem nyitotta volna oket. De ettol meg ugyanugy jatszottunk vele.



    Szoval nem voltunk aranycsimotak, de a kegyetlenkedesekre nem emlekszem. Sem fizikailag, sem lelkileg nem keszitettunk ki senkit olyan szinten, hogy ma "utalomagyerekkorom" kommentet irna.



    En az osztalytalalkozokat is szeretem, mind az alt. sulis, mind a gimis osztalytarsaimmal szivesen jovunk ossze (mar amennyire nekem ez igy a vilag masik vegerol lehetseges). Egy jo nehannyal kozuluk tartjuk a netcsevej kapcsolatot is.



    Amiket manapsag hallok, olvasok, neha elkepeszt. Elgondolkodtat, hogy ez egy uj jelenseg-e, vagy regen is letezett, csak en nem talalkoztam vele, szerencsemre....

    De az teny, hogy a gyerekkori ongyilkossagokra, amely a tarskozosseg nyomasara kovetkezik be, 20-30 evvel ezelott nem volt pelda, ma meg nem keveset hallok errol:-(

  • 2007.11.10 00:00:23Hicudzsi

    Okoska, hát az az igazság, hogy nem találok szavakat.

    nem is hiszem, hogy ezt lehetne/kéne kommentálni, csak a vége eszméletlenül fontos és igen ezt sok fejbe bele kéne verni!



    "Szóval, ha a gyereked a bűnbak, mindig hallgasd meg, és csak utána ítélj, ha egyáltalán."



  • 2007.11.10 00:16:51Hicudzsi

    Cozumel!

    Engem egyszer csúfolt ki egy fiú a gimiben a fülem hallatára, szerintem a mai napig nem tudja, hogy az nekem még most is eléggé fáj ha rágondolok. Egy gyerek érzékeny hangszer és sajna egy egyszerű hülyéskedés is okozhat sebeket.

  • 2007.11.10 01:05:09bbence

    Guruljka,

    írnál egy mailt a bekesb@gmail.com ra. szeretnék kérdezni valamit. elnézést mindenkitől, nem titok, csak nem ide tartozik.

  • 2007.11.10 03:16:44glad az egyetlen

    A cikkben elhangzott a kérdés, hogy mikor kell a szülönek lépni.

    Nos a nyilvávalókon kivül pl akkor is a ha a csemeténk ezt kéri.



    Néhány éve egy apuka kért segítséget az index fórumon hogy rendszeressen verik a gyerekét és veszik el a pénzét az osztály 3 kissebségi tagja.

    Vaccilált hogy közbe lépjen-e.

    Hát ez nem is vitás. Ha a gerkőc szülői segítséget kér akkor ott nagy a gáz már (persze ez leginkább 7-8 éves felett igaz jobban).

  • 2007.11.10 03:20:23glad az egyetlen

    Az is gáz, ha a szülő és gyerek között nincs bizalom, de ennek ellenkezőjét is láttam, amikor nyakig (és bizonyítottan) "sáros" fiacskáját védte anyuka 10 körrömmel, hogy "az Én fiam ilyet nem tesz".

    Hát tett.

    Itt lehet hogy szép a bizalom csak éppen káros, mert esetleg a szülő már csak túl késön realizálja ha baj van.

  • 2007.11.10 03:29:59glad az egyetlen

    Nálunk amúgy általánosban emlékeim szerint 2 lány volt (egymástól független), akit tartósan kivetett a közösség, de ami érdekes hogy őket gyakorlatilag mindenki.

    Az okát már nem tudnám megmondani, de az biztos hogy egyikük még így felnött fejjel is haragszik az osztályra.



    Egy pufi-magas gyerek is volt akit néha szekíroztak.

    Itt van egy érdekesség, hogy egyszer egy kitörési kisérlet ként leakart számolni velem, pedig én nem cikiztem (többiek kaján vigyorral biztaták). Ennek aztán csúnya vége lett...már mint a puffi srác részéről. Kicsit sajnálom, de hát ő kereste a bajt.



    Középiskolában egy gyerek volt aki szinte mindenkit terorizált (engem is). Korábban ült börtönben a srác és úgy gondolták hogy a reinegráció megfelelő útja, ha egy egészséges közösségbe rakják. Na onnatól kezdve lezülösztötte a saját szintjére az osztályt.

    Szerencsére csak 1,5 év volt (késöbb került oda), de hosszúnak tünt.

  • 2007.11.10 03:36:12glad az egyetlen

    Ja még egy plusz érdekesség: (nem tudom ez másnál hogy volt), nálunk általánosban volt 3 olyan tanár is aki verte a gyerekeket (megyeszékhely patinánsnak mondható iskolája). Persze nem egy pofonra kell gondolni, hanem amolyan "falhozkenős és megrugdosósra".

    Jelenleg az egyikük az igazgató. :(



    Én szerencsésen elkerültem a ez utóbbit, mivel egyszer apám aki valahogy megtudta milyen természetű, beigértneki valami fenyegetést, de persze nem tudom konkrétan mit.



    ilyen is van...

  • 2007.11.10 08:46:51manci

    Egyszer általánosban, tán hetedikben vagy nyolcadikban én is voltam kiközösítve az osztályban a lányok részéről. A legmenőbb csajjal voltak folyamatosan nézeteltéréseink, aztán beállt mögé az összes többi is (egy kivétellel). Egyébként ez abból állt, hogy nem beszélgettek velem a szünetekben.



    Nagyon rosszul esett, különösen egy lány részéről, akit 3 éves koromtól a barátnőmnek tudtam, de nem tört össze, sőt, nagyon sokat tanultam belőle:



    Pl. az egy kivétel egy olyan lány volt, akivel se előtte, se utána nem voltam különösebben szoros kapcsolatban, csak együtt jártunk hittanra. Akkor megláttam, hogy van olyan, akinek a hívő lét nemcsak egy szólam, mint akkor nekem.



    Visszavettem az okoskodásból is, ami őszintén szólva jellemző volt rám. Azt hittem, hogy én mindig mindent jobban tudok. Néha még most is azt hiszem :), de már nincs rá szükségem, hogy ezt mindenki más is így gondolja.



    És lehet, hogy ez a történés is hozzájárult ahhoz, hogy később minden közösségben remekül elboldogultam, legyen az kollégium vagy munkahely.



    Ez most nem azt jelenti, hogy hálás lennék az osztálytársaimnak, mert most sem gondolom, hogy igazságos lett volna a büntetés, de nem is haragszom rájuk.



    És itt jön az amit korábban mondtam: nem rajtuk múlt, hogy viszonylag jól kerültem ki a buliból, hanem csak rajtam. Mert én ilyen lelki alkat vagyok. Más meg olyan, hogy hosszú időre megmérgezi az életét egy ilyen esemény.



    És persze nem szeretném, ha a lányom áldozat lenne, de azt legalább annyira nem szeretném, hogy egy hülye picsa legyen, aki jogot formál arra, hogy mások felett ítélkezzen és megbüntesse őket

  • 2007.11.12 14:37:23Guruljka

    bebence ment a mail,most ment a mail mert csak most láttam amit írtál



    cozumel:) A tiedet is most vettem észre. Nem baj, az időeltolódás mert így legalább kiegészítesz:D



    Én is eddig csak egy felügyelet nélküli 9 évest állítottam le hasonló okokból, mint amit te is írtál. Az sem kiegyenlített erőviszony ugye egy 3 évessel szemben...

  • 2007.11.16 22:46:34Apafarkas

    Kicsit későn jutottam nethez.

    Miért zavar titeket (Cantalaupe), ha a gyerek az oviban azt tanulja, hogy erőszakos legyen? Ha ráneveled, hogy CSAK erőszakmentesen oldja meg a gondjait, le fogják nyomni keményen. Nem az oviban, hanem később. gimi, fősuli, meló.

    A túlzott erőszak a veszélyes, nem a jól adagolt. De valahol el kell kezdeni. :-))

Blogok, amiket olvasunk

FOODY A világ 10 leggazdasabb séfje

A világ leghíresebb séfjei sokkal többek, mint szakácsok, ôk már márkák. Na de ki vezeti azt a listát, ahol Nigella csak az utolsó helyet tudta megcsípni?

ZEM 8 tanács kezdő futóknak, hogy ne hagyd abba a harmadik héten

Bárki elkezdheti, majdnem bárhol végezhető, és egy jó cipőn kívül semmi sem kell hozzá. Adunk néhány tippet, hogyan találhatod meg benne az örömödet, azaz hogyan nem fogod abbahagyni a futást pár hét után.

GADGETSHOP Így válassz okoskarkötőt

Az értékesítési adatok alapján az okoskarkötők az idei év slágercikkei lehetnek. Én is az okoskarkötők szerelmese vagyok, így elárulok néhány titkot, hogy tudj választani a több száz elérhető fajtából.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta