Anya halálfejes pólóban sétáltat

29 évesen estem teherbe. Addig talán nem is terveztem olyan igazán komolyan. Most se nekem jutott eszembe mondjuk, hanem a férjemnek, aki akkor még csak a pasim volt. Imádja a gyerekeket, a fia mellé akart egy lányt is, méghozzá tőlem. Addig én a testvéreim gyerekein kívül nem nagyon foglalkoztam más gyerekekkel, az óvodák és játszóterek ricsaját messze elkerültem, nem vagyok az az utcánmegállítós típus, aki vadidegen emberek babakocsijaiba hajol be gügyögni, meg hülyeségeket kérdezni. Szóval nem voltam egy gyerek-fan.


Aztán hagytam magam meggyőzni, talán kicsit meg is hatódtam, viszonylag gyorsan teherbe estem, és 9 hónappal később megszültem a fiamat. Imádom, ezt előre kell bocsátanom, nehogy félreértsetek. De az anyaság érzése valahogy nem akar megjönni. Arra számítottam, hogy a születés pillanatában könnyekig hatódom, de a "jaj de jó, megszületetett a fiam2 érzés helyett a 2jaj de jó, megszűnt a fájdalom" érzés kerített hatalmába. Őszintén szólva arra sem emlékszem, hogy felsírt-e azonnal, mert valahogy nem rá figyeltem.

Amikor erre rádöbbentem, állati nagy lelkiismeretfurdalásom lett. Nem sokkal később, amikor a családtagok elkezdtek Anya szóval illetni engem a fiam relációjában, kirázott a hideg. Csavartam még egyet a lelkiismeretfurdaláson. Aztán megfigyeltem, hogy a kisgyermekes barátaim szinte mindegyikével ellentétben én nem érzem szükségét annak, hogy azonnal ölbe vegyem a gyereket, ha sír, sőt, ilyenkor nem is érzem rossz anyának magam. Először azt hittem, végem van, anyaként máris csődöt mondtam.

Valahogy túl kellett lépnem ezen, én nem lehetek szülés utáni depressziós, eddig olyan kiegyensúlyozott voltam. Az tény, hogy a saját anyukámmal nincs jó viszonyom, nem haragszunk egymásra, csak valahogy nem alakult ki a szülő-gyerek kötődés közöttünk, a maga intimitásával és bizalmával. Tudom, hogy szeret engem, csak nem tudja, sosem tudta kimutatni. Eszembe jutott, hányszor gondoltam arra, hogy a saját gyerekemmel majd máshogy fogok viselkedni, nem követem el azokat a hibákat, amiket ő.

Eszembe jutott az is, amit a szülésre felkészítő tanfolyamon hallottam, hogy van, akinél a "szerelem" nem alakul ki elsőre, egyes anyák a negyedik gyereküket is csak hetekkel később kezdik el közel érezni magukhoz, addig csak ellátják a szükségleteiket és kész. Azt mondták, ettől nem kell parázni, ez teljesen rendben van. De én nem ezt érzem, én nagyon szeretem a fiam, csak ne szólítson senki anyának.

A sírására sem vagyok immunis, kifejezetten fáj, ha sírni hallom, de tisztában vagyok azzal, hogy a sírás az újszülötteknél egyfajta önkifejezési forma, kommunikációs eszköz, nem feltétlenül azért sír, mert nem kap meg tőlem valamit, hanem mert feldolgozza a napi élményeit, nyűgös, fáradt, unatkozik, szóval egy csomó dolog lehet, ami nem az én hibám. Ráadásul figyelek rá, beszélek hozzá folyamatosan, amíg ébren van, ellátom őt, egész nap az övé vagyok, tehát még sincs okom szégyenkezni, nem vagyok én rossz anya. Csak legfeljebb egy kicsit racionálisabb az átlagnál.

Végül 5 hét után arra jutottam, hogy nincs velem semmi gond, csak nem anyaként közelítek a fiamhoz, hanem inkább a haverjaként. Gondoskodó haverjaként. Viccelek vele egész nap, nem mintha értené, hanem hogy magamat szórakoztassam a négy fal között. Ha értené, amit mondok neki, már falra mászna tőlem. Amikor átteszem az egyik mellemről a másikra, ilyeneket mondok neki: Na, nézzük csak, mit adnak a másik csatornán. Pufók testalkata miatt Zacsipofinak meg Töpszli malacnak hívom. Amíg terhes voltam, Kalimpáló kis krumplinak neveztem, mert ennyit láttam belőle az ultrahangon. Szóval nem viselkedem klasszikus anya módjára, de tökéletesen gondoskodom róla, panaszra nem lehet oka.

Amióta ez kikristályosodott bennem, kicsit rá is játszom: terepmintás naciban viszem ki sétálni, halálfejes pólót veszek, kendőt kötök a fejemre és bakancsot húzok. És 5 hete egyszer sem szólítottam magam Anyának. Talán nem is fogom. Mindenesetre szilárd meggyőződésem, hogy a fiam semmiben nem szenved hiányt, a járókelők megdöbbent arcára fittyet hányok és előre röhögök, mennyire fognak hülyének nézni engem pár év múlva az óvónők. Csak mert nem olyan Anya vagyok, amilyet ők megszoktak.

- Zill
Oszd meg másokkal is!
Mustra