És ha már oda, akkor miért nem képesek feltakarítani az ürüléket a kedves gazdák? Zugló, zöldövezeti óvoda, körülötte családi házak, sok fa meg fű. Nem egyszer, nem kétszer fordult már elő, hogy vagy én vagy a gyerek belelépett egy nagy kupac kutyaszarba a rövid fűsávon a járdáról az autóig.
Ezen alkalmakkor mindig megfogadom, hogy ha egyszer rajtakapom a tettest, lesz néhány keresetlen szavam a gazdájához.
Tegnap úgy alakult, hogy egy dalmata pont az ovi kerítése előtti füvön fektette le a kábelt, míg gazdája egy hölggyel sétálgatott közeledve. Vártam egy kicsit, kíváncsi voltam, mi történik az ürülékkel. A kutya, miután elvégezte dolgát, hátsó lábaival kapart egy sort, gazdája rászólt, hogy fejezze be a kaparászást, majd mindhárman elsétáltak. A kutyakaki pedig ott gőzölgött egy kupac fű tövében, nehezen észrevehetően. Én is hibás vagyok, gyáva voltam és szó nélkül hagytam a dolgot, bár kétlem, hogy bármi történt volna, ha rájuk szólok.
Ha kellő humorral kezelem a dolgot, veszek egy lottót aznap, amikor a baleset bekövetkezik. De nem szívesen költenék szerencsejátékra minden héten. Az árát inkább odaadnám a kedves gazdinak, hogy vegyen belőle kutyagumi-gyűjtő zacskót.
