Az anya, aki kiborít: a Naccsasszony

Zanza!

Sok olyan embertársunkat veséztük már ki itt a Porontyon, aki valamilyen oknál fogva kiveri a ragyát a fejünkre. Volt már Bezzeg Anyánk, megszólítottuk az utcák népét, aki beszól, az ideális anyáról is lerántottuk már a leplet, sőt, a játszóterek emberét is kategorizáltuk. Egyvalaki kimaradt: az anya, aki két pillanat alatt üti ki az agyadban a biztosítékot: a Naccsasszony, született Jólmegmondom Jánosné.

Nehéz persze a határt meghúzni, hiszen az életben semmi sem fehér vagy fekete és bizonyára mindenkiben van mindegyik fenti kategóriából. A mi emberünk jelszava azonban: Mert megérdemlem!

Érdekes módon, rám ragadnak ezek a nők. Persze hosszú távon azért meg tudok szabadulni tőlük, de mivel szeretek szociológiailag tanulmányozni, konkrétan a hülyéket is, szívesen hallgatom őket. Egy ideig.


Mert ők azok a nők, akik, azon felül, hogy mindenhez értenek és mindenre van valamilyen pörfektli tanácsuk, szeretik magukat hallgatni. És ugye önmaguknak nem sztorizgatnak, mondják hát például nekem. Történetesen azt, hogy hová megy ez évben ötödszörre nyaralni, közvetlenül az után, hogy közöltem vele, idén is anyámnál töltjük a nyarat és nem, nem megyünk az Adriáig sem.

Nem tudom, mennyire hiteles ilyenkor az ember hangja, mindenesetre nehéz percek ezek. Mert mit lehet tenni – kérdezi - ha a Bahamákon csak a befizetett program felét nézheti meg az ember, vagy a Távol-Keleten nem sikerült megkóstolni azt a megjegyezhetetlen nevű halat. Érdemes egyáltalán tovább élni?

Jobb pillanataimban bírom kívülről nézni magam, meg őt, hogy mennyire abszurd az egész szitu. Én is az vagyok, mert a hangom őszintétlenül gáz, hiszen tényleg mekkora törés ez most Naccsasszony életében: Kééépzeld! (drámai hatásszünet) A repülő csatlakozása hajnal háromkor van csak! És most akkor kimarad egy egész délelőtt városnézés. (ekkor már sír). És ennél a pontnál kell végül is rátenni a beszélgetésre egy lapáttal, s aztán megy minden magától. A telefon túlsó vége csak löki a rizsát, mi meg gyakorlatilag gondolhatunk közben bármire, feltéve ha jó időközönként házunk és sajnálunk: "Na ne mondd!" Ezek a beszélgetések természetesen minden negyedévben megismétlődhetnek, a világ különböző tájait elemezve. Hiszen megérdemli.

Mint ahogy hetente el is mondja, hogy megérdemli azt is, hogy a takarítónő (mit takarítónő, bejárónő) ádáz harcot folytasson otthona működéséért. Neki konkrétan feladata csak az újonnan elhelyezett tárgyakkal, valamint a szokásos vendégsereg előtti gyakorlatozással van. Mert az élete egy múzeum, ő meg a teremőr. De ezt nem tudja. "Kééépzeeeld!" - sírja a telefonban. - "Ki kellett takarítanom, mert lebetegedett a takarítónő. Nagyon ki vagyok borulva. A gyerekekért meg már délután mennem kell anyámhoz. Most mondd!" "Aha." - válaszolom, miközben végignézek az atombomba sújtotta lakáson, ahol a két gyerek örömtáncot lejt éppen a kupacokon. "Ez igazán szörnyű lehet". De hát a boldogság belülről jön.

Az ő gyerekei felettébb nehezen kezelhetőek. Szerinte. De még nem volt közelről és hosszútávon gyerekekkel. Így az a kevés idő is, amit kénytelen velük tölteni, felér egy örökkévalósággal a számára. Szerencsére (csak hogy asszonyunk ne essen egy pillanatra sem ki a szerepéből) emberek tucatjai veszik körül, akik a hónap, hét, sőt, a nap bármelyik pillanatában ugraszthatóak. S neki mégis olyan nehéz! Az érdekes azonban az, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis kellett neki gyorsan két darab belőlük. A gyerekekből mármint. Gyorsan. S a tapintat valahogy elmúlt belőle, mert ha valakinek nem jön össze akár egy év próbálkozás után sem a gyerek, tele szájjal panaszolja, hogy ő bizony egy ciklust kellett, hogy várjon az elsőre, annnnyira borzasztó volt, most mondd meg!

Neki valahogy mindig közbejön valami, így felhőtlenül nem tud örülni a jó szerencséjének soha. Mert nem jött meg időben a másfél milliós ülőgarnitúra, ráadásul csak egy árnyalattal sötétebbet tudott venni, így nem passzol sajnos a plazmatévé színéhez sem. Szerencse azonban, hogy sikerült időben megvenni a hétszemélyes családi egyterűt, így befér a kocsiba a bébiszitter, a gyerekek és a barátnők is, a jógaoktatóval együtt.

Naccsasszony énképe hihetetlenül stabil. Ő az, akit a férje mindennél és mindenkinél jobban szeret és rajong érte mindenek felett. Felállítottam azt az elméletet, hogy egy Jólmegmondom Jánosnénak tulajdonképpen hihetetlenül nagy kompromisszumot kell kötnie az életben. Mert egyrészt kell találnia egy Bólogató Jánost, akinek az ingerküszöbe magas és bírja Naccsasszonyt, másrészt a valódi érzelmeket barátnőnk innentől kezdve elfelejtheti.

És az igazság az, hogy rájövünk, évek óta nincs is olyan neki. Mert amíg mi a kis normál életünkben leülünk este és beszélgetünk egy igazit, meg gyerekezünk egy igazit, meg szeretkezünk egy igazit, meg veszekszünk egy őszinte igazit, aztán boldogan kibékülünk, addig Naccsasszony fogja magányos estéjén a poharát és belenéz a tükörbe a tökéletes világából. És rájön, hogy nem is ismeri azt a nőt, aki visszanéz.
Blogmustra