Szülés 1975-ből

Zanza!

Már 37 éves voltam, amikor már egyre sürgetőbben hiányzott egy gyerek, nélküle céltalan volt az életem, csak a családomnak éltem. Amikor Ferkó megfogant, végre önmagam lettem.


A terhesség során jártam a jobbára adminisztratív jellegű vizsgálatokra. A gyerek apjával úgy döntöttünk, hogy magánorvost keresünk, ez akkoriban, 75-ben nem volt olyan elterjedt, mint ma. Én nem ismertem, mikor elmentem hozzá, megvizsgált, majd közölte, szóljak, ha már beindult a szülés. De honnan ismerjem én azt fel? Még két hónapom volt.

Óriási volt a pocakom. Akkoriban nem volt elfogadott, hogy leányanyaként szüljön valaki. Nyomasztó volt, hogy az óvodásaim szülei kérdezgették, hogy férjhez mentem-e. A kolléganők furcsa pillantásai, amikor már látszott rajtam a terhesség. És persze a családom sem volt elragadtatva, hogy elveszíti bennem az ügyeletes pótmamát.

Végre eljött a délután, amikor apróbb fájásokat éreztem. Anyám bevitt a Baross utcai kórházba, ahol találkoztam a fogadott orvosommal. Megnyugtatott, hogy minden rendben, de befektetett arra a pár napra, amíg jön a baba. Nem indokolta meg, talán az asztmám miatt volt ilyen óvatos.

Éjfélkor bevittek a szülőszobába, mert erősödtek és gyakoribbá váltak a fájásaim. Felkapcsoltak egy gépre, ami kihangosította a pici babám szívhangjait. Ezt hallgatva még a legerősebb fájdalom is elviselhetőbbé vált. Úgy hajnali öt körül hirtelen megnőtt körülöttem a forgalom, hallottam, hogy az orvosomat hívják, Később újra telefonáltak neki, egy asszisztens azt mondta, késleltetni kell a szülést. Borzasztó nehezen teltek a percek és az órák, mire végre reggel fél nyolckor megjelent az orvos, de az én makacs babám akkor már nem akart megszületni. Fél kilenckor kiabálni kezdett az orvos, hogy vákuumot, vákuumot! Én pedig, hogy nem engedem, nem engedem – annyira féltem, hogy megsérül vagy deformálódik a kis fejecskéje. Volt ott egy fiatal, fekete orvostanhallgató, aki a hasamra tette a kezét és segített a babának megszületni.

Csak annyit mondtak, fiú, és már vitték is el, nem is láthattam. Bárcsak mindjárt megfoghattam volna! De nem lehetett, a szülőszobában rajtam kívül másik három kismama szült, kellett a helyem.

Dél körül az ágyamhoz hoztak egy hatalmas pólyába csomagolt, gyönyörű fekete hajú, pici szájú, pici szép fülű kisbabát. Csak egész rövid ideig lehetett velem, és alig szopott, hiszen még tanulnia kellett volna. Később is csak rövid időre hozták ki, és ha akkor nem szopott épp, akkor rögtön megitatták cumisüvegből, tápszerrel, pedig bőven volt tejem. A következő szoptatáskor az összes többi babát behozták, csak az enyémet nem – besárgult a tejtől, inkubátorban van, mondták. Teljesen sokkos állapotba kerültem, mert nem tudtam, mit jelent ez, és ettől asztmás rohamot kaptam, amin semmi nem segített. Végül odajött a kis fekete orvos az ágyamhoz, és beszélgetni kezdett velem. Elmagyarázta, mi a sárgaság és hogy az inkubátor nem egy végzetes dolog. Még alig kaptam levegőt, mikor bevitt a csecsemőosztályra és megmutatta Ferkómat, aki nyugodtan aludt a kék fény alatt. Ettől az asztmás rohamom is szűnni kezdett.

Nem emlékszem, hogy a családom adott-e borítékot az orvosomnak, én biztosan nem. Felém se nézett, nem is érdemelte volna meg.

Egy hétig feküdtünk benn. Sajnos a szoptatással később is rengeteg gondom volt, és segítség híján Ferkó csak a cumisüveget és a tápszert szerette.

Blogmustra