Sosem lesz már babánk?

Zanza!

Hogyan éli meg egy pár, hogy hiába próbálkoznak, hiába küzdenek, a várva-várt baba nem akar megfoganni? Mit tudnak tenni, amikor kiderül, mindketten egészségesek, a bébi mégsem jön? Olvasónk, Adrienn számol be a kellemetlen vizsgálatokról, az érzéseiről és a végső döntésről.


Kislány korában (majdnem) mindenkinek voltak babái, játszott papás-mamást, sőt az elvetemültebbek – mint például én – odáig mentek, hogy a függönyt mennyasszonyi fátyolként használva bevonultak a szoba közepére, elnézést, az oltárhoz.

Amikor találkoztam a férjemmel, még annyira fiatalok voltunk, hogy semmi ilyesmire nem gondoltunk, csak egyszerűen élveztük az időt, amit egymással eltölthettünk. Szerencsére azért hamar kiderült, hogy férjnek való tészta, ahogy egymás között mondjuk!

Körülbelül hat évvel ezelőtt kezdtünk először beszélgetni a gyerekről, úgy általában, de ez a téma egyre többször szóba került. Nem tudom, kinél hogyan született meg a döntés, de mi annyit agyaltunk a témán, hogy kezdtem azt hinni, szegény gyerek örökre csak gondolati síkon fog létezni. A döntést végül is teljesen prózai körülmények között hoztuk meg, in flagranti megkérdezte az uram, hogy belevágjunk? Rábólintottam, és persze aznap este úgy aludtam el, hogy én már úgyis terhes vagyok.

Hónapokig a föld felett jártam, mosolyogtam mindenre, mindenkire. Aztán úgy fél év után már kezdett egy pici rossz érzésem lenni az újabb menstruációnál, de körülbelül egy év után kezdődött el számomra a pokol. Elkezdtük az orvoshoz járkálást, rendszeresen a recepciónál – hátam mögött a tömött sorral – kellett taglalnom a nemi életünket (mikor, hányszor, stb.), megszoktam a váróban való többórás ücsörgést, a sorstársak történeteinek meghallgatását és a „feküdjön fel a vizsgálóasztalra” kérést.

Vérvételek, hormonvizsgálatok, petevezeték-átjárhatósági vizsgálat, ultrahangos vizsgálatok és ez még nem is a teljes lista, sőt mi a piskóták közé tartozunk, mert nálunk mindkét félnél mindent rendben találtak, tehát minket olyan sokáig nem „kínoztak”.

Három meddőségi klinikán jártunk és egyik helyen sem találtak okot, miért nem sikerül teherbe esnem. Közben pedig múltak az évek, mialatt mi próbálkoztunk különböző módszerekkel, végig kellett asszisztálnom a baráti körben az összes gólyahírt és persze ilyenkor az utcán, a tévében, az újságokban mindenhol csak terhes nőt, kismamát látni. A világ felé mosolyogtam, de belül felemésztett a fájdalom, a szomorúság és a düh, utáltam végighallgatni azokat a jó tanácsokat, hogy „lazítsatok, biztos azért nem jön össze, mert görcsöltök rajta”.

Persze ezek a kiváló ötletek mind olyanok szájából hangzottak el, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen néhány hónapnál többet várni a gyermekáldásra (légy szíves, ne is tanácsolj ilyet senkinek, elég fájdalmas ezt századszorra végighallgatni, arról nem is beszélve, hogy legtöbbször nem is helytálló). Kifordultam önmagamból, egész nap sírtam, sokszor az utcára sem tudtam kimenni. Persze nem csak én szenvedtem, a férjemet az viselte meg a legjobban, hogy az addigi állandóan csacsogó, mosolygós, poénkodó felesége egy kisírt szemű, szomorú, néma kísértetté változott. Nem szeretek visszagondolni erre az időszakra.

Aztán 2005. februárjában történt valami. A Húgom, kicsit félve, elárulta, hogy babát vár. Egyszerűen kisütött a nap, éreztem, hogy kitörtem a fekete réteg alól, mert végre teljes szívből tudtam örülni más boldogságának, nem voltam irigy rá, visszakaptam önmagam! Annyi boldogságot hozott az unokahúgom ebbe a családba, hogy elmondani nem lehet, ő a szemünk fénye és segített nekem feldolgozni a feldolgozhatatlant.

Segített rátérni arra az útra, amin most járunk. Megértettük, lehet annyira szeretni egy kisembert, hogy nem számít, ki hozta a világra. Egy évvel ezelőtt beadtuk a jelentkezésünket az örökbefogadásra és azóta minden megváltozott, megnyugodtunk, fellélegezhettünk, hiszen az örökbefogadás hosszú procedúrája garantálja azt, amit egyik meddőségi központ sem: szülők leszünk!
Blogmustra