Utálok anya lenni

Zanza!

Van ilyen! Még akkor is, ha most hozzászólók tucatjai kezdik verni a mellüket, A: Minek szül az ember gyereket akkor, ha így áll hozzá? B: Még az állat is jobb annál, aki képes a szájára venni ezeket a szavakat. Márpedig aki úgy látja, hogy a dolgok annyira egyszerűek, hogy néha, mondom, néha, egy borongós délutánon, amikor minden energia tovaröppen az ember lányából és a dolgok értelmüket vesztik csak úgy, tehát aki azt mondja, hogy soha nem bánta meg azt a pillanatot, amikor családot alapított, hazudik. De kinek?


Mert ha csak itt az interneten, még viszonylag elfogadható. Ha viszont tényleg el is hiszi magáról, hogy ilyen titkos, fekete gondolatok nem kavarogtak okos, pici fejében soha, akkor szerény véleményem szerint önmagának hazudik és még ostoba is.

Mert van olyan, hogy a szar is szar. Látom a gyerekemen is, ez az az állapota, mikor fetreng a földön, tobzódik és rugdos, amit ér. Nos, én már nem fetrenghetek, nem rugdoshatok senkit, sőt, vagyok annyira szocializálódott, hogy megpróbálom nem megbántani sem egy depressziós napon a környezetemet, aki általában a saját, egyelőre ösztönlény gyerekem.

Ezeken a napokon nehéz nem észrevennem azokat a barátnőimet, akik gyerek nélkül a karrierjük csúcsán, legalábbis kellő anyagi feltételek mellett, frissen és üdén, gyerek nélkül ruccannak gond nélkül nyaralni, vagy síelni, vagy csak simán szórakozni, bevásárolni, vagy csak úgy láblógatni. Nekem most gyakorlatilag egy röpke háromperces és magányos székelés is ünnep, mármint ha nem töri rám a kölyök az ajtót. Az pedig ünnepnek számít, ha sikerül mondjuk este 9-kor letennem, s még csak picit vagyok fáradt, nem halálosan, így van időm kivakarni a mocsokból a házat.

Szép ruhában nem voltam hónapok óta, felnőtt könyvre, összetett mondatokkal hónapok óta nem volt energiám. A konyhában csak a minimum időt tudom tölteni a gyerektől, így egy normálisat sem ettem hosszú idők óta, ja mert megenni sincs nagyon időm. A vécére járásról már írtam, soha nem akkor és úgy megy az ember, ahogy kell neki.

Összefoglalva, a Maslow-piramis legalját sem sikerül kielégítenem, hol vagyok még az önmegvalósítástól!? Testileg kivagyok, agyilag pedig letompultam, miután egész nap taktikázni kell, melyik az az út, amelyik a hiszti mellett visz csak el. Benne vagyok egy mókuskerékben, amibe persze, hogy önszántamból kerültem bele, de honnan tudhattam volna, hogy ekkora súlyt veszek magamra?

Vannak olyan pillanatok, amikor fosok bele abba a világmozgató láncba, ösztönbe, hogy teremtek. Sajnálom magam, sajnálom a gyerekem. Nézem őt, olyan gondtalan. Magamat nyugtatom? Vagy őt? Ez csak ma van, most vagyok szar anyja. Holnap már örülni is tudok neki. Ma viszont utálom azt a percet, amikor teherbe estem. Mondom, teherbe, nem pedig áldott állapotba.

bovaryné
Blogmustra