Szabad iskolaválasztás versus integráció - ha valaki belehallgat a mai oktatáspolitikai vitákba, ezek hívószavak lesznek. A kilencvenes években (még mindig) a tananyag-csökkentés illetve -átstrukturálás és a készségfejlesztés volt napirenden, most a nagyobb iskolaszerkezeti, politikai kérdések – nem mintha az előbbieket olyan fantasztikusan megoldottuk volna, bár történtek kísérletek a megoldásukra.
De kezdjük az elején! Mi is az a szabad iskolaválasztás? Nagyon egyszerű: oda viszem a gyereket iskolába, ahova az én úri kedvem tartja - illetve amit jóltájékozottságom, ismeretségi köröm, társadalmi státuszom, előkészítőkre fordított anyagi és intellektuális erőfeszítéseim megengednek. Noha mint megkérdezetteink véleményéből és a kommentözönből kiderült, a közelség elsődleges preferencia, mégis sokszor ilyen-olyan okokból nem a körzeti iskolába adjuk be a gyerekeket. A szabad iskolaválasztás ellentéte a körzetesítés: ilyenkor a gyereket a körzeti iskolába adhatjuk, és a körzeti iskolának kötelező fogadni a körzete minden gyerekét. Csak akkor adhatjuk máshova, ha ott a körzetieken felül van hely. A körzeti gyerekek felvételét nem lehet felvételivel korlátozni.
Mi szól az egyik és mi a másik megoldás mellett? A szabad iskolaválasztás (látszólag) liberalizálja az iskolát, mint szolgáltatást: ha nem vagyok elég jó, elviszik a gyerekeimet, nem lesz normatívám, becsukhatom a boltot, és akkor kereshetek új állást. Tehát jónak kell lennem, hogy a szülő és a gyerek engem válasszon. Ha pedig valamilyen speciális képzésben kívánom a gyerekemet részesíteni, elvihetem a gyerekemet nyolcosztályos vagy akármilyen tagozatos képzésre.
Ha ez ennyire szép és jó, akkor mi a gond? Csak az, hogy számtalan olyan gyerek van, akikért cseppet sem akarnak versengeni az iskolák. A nehéz esetek. Az enyhén fogyatékosok, a tanulási nehézséggel küzdők, a rossz szociális körülmények közül érkezők, a romák. Akikkel nem lehet villogni, nem lehet (könnyen, otthonról hozva) kiemelkedő felvételi rátát és OKTV-eredményeket elérni. Ha pedig az iskolák még be is fogadnák őket, a szülők, a "normálisak" szülei, elviszik a gyereket másik iskolába. Ne húzza le az ő gyerekének a teljesítményét a másik gyerek. (A tehetséges gyerekeknél sem könnyű - őket is sokszor kilöki, vagy nem fejleszti eléggé az iskola.) Így hozza létre a szabad iskolaválasztás a verseny helyett a szegregációt, ami az elvándorlás miatt még súlyosabb lakóhelyi szegregációt von maga után. És rögtön nem lesz olyan szabad az iskolaválasztás: a rosszabb településen/kerületben csak rosszabb iskolák maradnak.
Akkor ugye logikusnak tűnik a következtetés, hogy ne legyen szabad az iskolaválasztás, és akkor a körzeti iskolába járnak a kövérek, soványak, szépek, okosak, buták, dilisek, romák és nem romák - mindenki, aki nem tud vagy akar mondjuk egy alapítványi iskolát megfizetni és elvándorolni. Csak hogy minden mindennel összefügg. Mert akkor működik a körzetesítéssel létrehozott egyenlősdi, ha azok az iskolák tényleg mérhetően legalábbis hasonló színvonalúak.
Tehát a rendszerbe nem egy ponton belenyúlni., hanem egyszerre sok ponton kell belenyúlni, hogy ne még rosszabbul működjön. Mert sajnos túl bonyolult ahhoz, hogy bízzunk abban, hogy egy változtatás mindent a jó irányba mozdít. (Értsd: körzetesítek, jobb diákok is bekényszerülnek a rossz iskolába, kihajtják az iskolából, hogy javítsa a képzést és oldja meg az integrációval járó mikroproblémákat).
Nyúljunk rögtön kicsit messzebbre: ott van például Anglia. Az angol általános iskolákból alapvetően kétféle van: állami, meg drága fizetős alapítványi. Az államiakat két évente sztenderdizált, országosan egységes teszten megmérik, és ha az iskola diákjai feltűnően el vannak maradva, rosszul teljesítenek, akkor megy a szakfelügyelő bizottság, kidolgoznak az iskolával egy tervet, hogy hogyan kéne hatékonyabbá tenni az adott gyerekállományon az oktatást. Két év múlva újabb mérés, és ha semmi javulás, akkor az iskolát átszervezik, hiszen a feladatát nem látja el.
Ugye, csúnyán hangzik? Csakhogy minek termeljen egy rosszul működő iskola funkcionális analfabétákat, leendő munkanélkülieket az állam pénzén az állam terhére? Ha a cégünk így működne, ugye mi is bezárnánk a kaput? Egy szóval a tanároknak egzisztenciális érdeke megoldani a problémákat.
De a dolog sajnos még mindig nem ennyire egyszerű. Mert ezekben a gyerekeket írni-olvasni, számolni, a hétköznapi életben eligazodni tanítják. El tudjuk képzelni, hogy nálunk azt a sok szövegértési készséget nem nemzeti nagyjainkon tanulják a gyerekeink? Hogy a magyar irodalmi tananyag kötelező lexikális része a Toldi, a János vitéz, egy Babits-vers, és némi kortárs irodalom? Nem, valószínűleg nem, de ennek messze vezető történelmi okai vannak.
Mint ahogy a NAT készítői sem tudták, és ezért a nagyon reform, nagyon készségközpontú NAT tananyag része is felmérhetetlen kihívást jelent egy átlagos iskola átlagos - felzárkóztatást nem igénylő - diákja és tanáraik számára. Nehéz úgy integrált oktatást és azt segítő didaktikai módszereket számon kérni, amíg nem döntjük el, hogy mi a fontos: mire is akarunk az óránkon sok időt szánni. Hogy azt tartom-e fontosnak, hogy mindenki ismerje legalább névről a Bánk bánt, vagy azt, hogy egy tanulási nehézségekkel küzdő vagy rossz szociális körülmények között élő gyerek is megtanuljon úgy írni-olvasni, hogy ne kelljen félnie banki ügyintézéskor.
És mindezt ne egyedül, kirekesztve, hanem a többiekkel együtt, magát a társadolom hasznos részének érezve tehesse. Mert így tanulja meg a jobb képességű is, hogy a gyengén látó, az enyhén fogyatékos, a roma is egyenértékű ember. Így tanulják meg a konfliktusaikat kezelni, alkalmazkodni egymáshoz. Ehhez persze egy tanárnak rengeteg segítségre van szüksége - pszichológus, logopédus, gyógypedagógus: mind, mind költség, és mind formálja az órát és az oktatást. (Lehet, hogy a két cél - polgárias műveltség és hétköznapi ismeretek - plusz az integráció együtt is megy, megfelelő stratégiákkal. Nem tudom.)
Ha mindez nem így valósul meg, akkor csak súlyosbodó problémákra lehet számítani: a jobb oktatást kereső képzettebb szülők elvándorlására, cselezésre, mutyizásra, a rendszer kijátszására. Mert rossz iskolába - ahol káosz van, nincsenek jó tárgyi feltételek, fásult és ideges a tanító néni - senki nem akarja járatni a gyerekét, és a jobb státuszú szülők meg is tudják oldani, hogy ne kelljen.
Az elit az elitoktatást meg, akármilyen rosszul is hangzik a paternalista államhoz szokott füleinknek, oldja meg önerőből. (Ha ez megint ilyen egyszerű lenne! Ha olyan jól keresne az értelmiségi (esetleg éppen tanár) szülő!).
Sokszor gondolom azt, hogy a mostani rendszernél nem lehet rosszabb. De azért jobb úgy hozzányúlni, hogy erős, megbízható jóslataink legyenek a helyzet javulására.
