Szombaton a Poronty volt olyan bátor és kimerészkedett a Hercegnők és Hercegek báljára a Millenáris parkba. Kicsiny tesztcsapatunkat gyermekeink alkották, akik 4:1 arányban inkább lányok voltak, tehát már a program említésekor is boldogságtól homályba vesző tekintetű, ábrándos és boldog hölgyeket láthattunk, akik mind hercegnők akartak lenni.
Kiérkezésünkkor esett le a tantusz, hogy ide tényleg be kellett (volna) öltözni a kölköknek, bár a szerkesztőségnek vannak természetesen felkészültebb tagjai is, mint mondjuk én. Málni és Pötyi a habos-babos ruhának köszönhetően egy-egy csodálatos műanyag nyakékkel lett gazdagabb.
Most próbáljunk meg elvonatkoztatni egy picit attól, hogy harminc körül mi nekünk a Disney, meg a habos ruha, varázspálcával, rózsaszín tütüvel! Ássuk elő magunkból mélyen azt a kislányt, aki állt az anyukája cipőjében, függönnyel a fején gyönyörűséges királynő volt éppen, aki várja a herceget. No kérem, ahogy átléptük azt a körzethatárt, ahol a bátor szülők már gyalog merték közszemlére tenni a rózsaszín jelmezes kislányokat, ott a környéket manócskák lepték el, akik büszkén feszítettek a tündérjelmezükben. Akadtak olyan királylányok, akiken ránézésre látszott, hogy nem két percet foglalkoztak az öltözködéssel: hajukban kis virágocskák, arcukon smink(!) és tökéletesen vasalt halványrózsaszín ruhában feszítettek. A rendezvényre érve pedig a három fiúval rendelkező anyukák (vagy akár eggyel is), rohanva mentek haza, hogy eldobják a fogi gátlójukat és rávessék magukat apára kislányt csinálni.
Aki jelmez nélkül érkezett, a helyszínen vásárolhatott magának cirka 12 000 forintért mesehős gúnyát, de kölcsönözni is lehetett. Sőt, az élelmes kereskedő még a szettben vásárolható koronát is külön értékesítette, hiába no, a felesleget is rá kell a béna szülőre varrni valahogy. Egyébként beöltözés ide vagy oda, a királylány-jelmez nem akadályozta meg a kölyköket abban, hogy a kis dombról csoportokban hemperegjenek, Málna hófehér ruhája is így lett fűfoltos.
Amúgy a béna szülőre visszatérve, jó szórakozást nyújthatott a szemfüles vizsgálódónak az is, ha azokat a lúzer szülőket nézte, akik gyereke nem öltözött be (igen, én is ezek közé tartoztam, sicc). Krokodilkönnyek, „azonnal meghalok és elsenyvedek” ábrázat, s a szülő már tépett is valamivel kompenzálni. Így lettünk mi is egy lila prémes korona boldog tulajdonosai.
A színpadon VV Ágica bontogathatta tehetségét, három hangszínt használva a gyermekek lekenyerezésére, de valljuk be őszintén, neki testre szabottabb feladat a telefonálókat fenyegetni, mint az alig 4 éveseket riogatni. A katarzis végül Disney dalokkal ért minket, Ágica jelenléte ide vagy oda, zsebkendő-gyűrögető volt a hangulat: öröm volt nézni a sok beöltözött királylányt, ahogy táncoltak a színpadon. Lelkemre, én is bependerültem volna, ha lett volna jelmezem. Így volt ezzel lányom is, de jelmez nélkül annyira vérciki lett volna neki (mondta ő), hogy csak bámult könnyezve. Aki ezt az emelkedett hangulatot megunta és hátrébb merészkedett, igazán tartalmas előadásokat nézhetett végig, ha sikerült utat törnie a tömegen. Többek között a Budapest táncegyüttes előadásában a Csipkerózsikát, ami feloldotta bennünk végre a rózsaszín görcsöt. Rengeteg tátott szájú kisgyerek ült a színpad előtt némán, az oldalt ácsorgók kis lábai csak úgy járták a csárdást!
Természetesen volt arcfestés is, de ez csak azoknak volt elérhető, akik a kakassal keltek és időben lestoppolták a néni előtt a széket. Monitorfüggő gyermekek pedig szusszanhattak egyet a Filmsátorban, ami pontosan akkora volt, mint egy nagyobb WC.
Szülőtársaim, túlélve a mai napot azt mondom, hogy kell a gyereknek néha egy kis rózsaszín puccparádé. Mi sem Tolsztoljt olvasunk mindig, kell néha egy kis agyrágógumi is. S valljuk be őszintén, mi is szívesebben voltunk farsangon tündérek, mint mondjuk túró rudik, vagy hirdetőtáblák. Amúgy meg Pán Péter szavaival élve: igen is, hiszek a tündérekben!
