Na szevasztok, Andris vagyok, anyám egy kicsit elhúzott sírdogálni a konyhába, így végre lecsaphattam a klaviatúrára! Tudjátok, én vagyok az az arc, akiről írták a Segítség, fiam van című posztot! Két éves múltam, szóval már majdnem férfi vagyok, csak sajnos nagyon korlátozott életet élek a két rabtartóm miatt.
Igazán nem értem, hogy miért borul ki rendszeresen ez az ideggyenge nő. Nem látja, mennyire nehéz az én sorsom?! Reggeltől estig jártathatom a számat, aztán tessék, mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy én azt akarom. Jut eszembe, a töpszli anyám folyton azon erősködik, hogy nem akarom, hanem szeretném. Ezúton üzenem neki, hogy márpedig én akarom. Főleg, ha a cumiról van szó.
Szóval már a gondolata is sértő, hogy valaha anyámék kifejezetten lánygyereket akartak. Persze helyesek azok a rózsaszín cumók, amiket a tesóm hord, ezeket rendszeresen én is felveszem. Ilyenkor az ősök arcán átúszik valami félelem, és rebesgetnek olyasmiket a hátam mögött, hogy remélik, nem lesz identitászavarom. Ezen én jót szoktam röhögni, mert emlékszem, múltkor apám felvette anyám kis hálás pamutnadrágját a sígatyája alá, mert a csórinak nem vesznek soha ilyen praktikus darabokat és akkor neki bezzeg nem mondogatták ezt az identitás dolgot. Mindegy, sajnos azokat a csillogó bigyókat, amiket a tesóm a fejére rak, végképp nem engedik, hogy a hajamba tegyem.
Persze én mondjuk babázni sem szeretek, bár ez ebben formában nem igaz, mivel nagyon jókat szoktam szórakozni azokkal a botlábú, csöcsös babákkal. Az egyiknek már sikerült lerángatnom a fejét is. Ennek nagyon örültem, gondoltam már a Panna is régen le szerette volna szedni, csak szegény ugye elég csoffadt, így nem tudja, de hát lány. Vittem is neki boldogan a botlábú fejét, aminek a haja is egy kicsit megrogyott, az az ostoba meg ment sírva anyámékhoz. Először azt hittem, hogy örömében sír, de aztán, ahogy megláttam a felnőttek arcán a döbbenetet, rögtön vágtam, hogy ezzel nem így kellene játszani. Apámon amúgy láttam a lelki összetartás jeleit, mert amikor ránéztem, próbált nem röhögni.
Amúgy apámra visszatérve, vannak egész jó húzásai. Néha akkor is mellém áll, amikor anyám, az anti tévénézés élharcosa próbálja beszüntetni a Verdák című klasszikus film lejátszását a tévében. Nem is tudom, hogy mit csinálna, ha én kikapcsolgatnám a számítógépét, amin állandóan lóg! Szerintem azonnali érvágás lenne belőle.
Verdák... na ez az a film, amit naponta ötvenszer meg tudnék nézni. Ezzel apám is így van, meg is súgta a múltkor, de mivel tartom a szám, ezért nem mondtam el anyának, így elhiszi, hogy egyedül én akarom csak nézni Villám McQueent. Ha nagy leszek, én is versenyautó leszek. No igen, az autók. Ezt a rajongásomat sem érti anya, bár javára legyen írva, lelkesen tologatja velem őket egész nap a padlón. Persze próbálná nem csinálni, azonnal megtorolnám, van nekem torkom a retorzióhoz, simán kiütöm a magas cét.
Visszatérve az autók tologatásához, anyám néha úgy belemelegszik a játékba, hogy látom a szemében a szenvedélyt, s olyankor se lát, se hall. Pedig a napi munkagép meónak mindenképpen meg kell esnie, várnak ugyanis a haverjaim. Az emelős Fecó, aki a sarkon melózik mostanában, aztán ott van a szemüveges Lali, aki az árkot ássa a közért mellett, meg az a nagyhangú pali, aki bontja a szomszéd utcában a házat. Ők nem is tudnának nélkülem haladni. Micsoda szerencséjük van, hogy rájuk találtam!
Mellesleg anyám sem képes meglenni anélkül, hogy engem tutujgasson, hiába mondom neki mindig, hogy egyedül akarom. Folyton csak cipel, meg emelget, aztán meg sír a szája, hogy fáj a dereka. Így tulajdonképpen egész nap összecuppanva élünk, de ha neki így jó, igazán nem akarom elrontani az örömét.
Most mennem kell, mert anya visszatért és látom már szegényen a gép miatt az elvonási tüneteket. Mindenkinek szép napot, ne hagyjátok magatokat, amúgy meg adjátok vissza a cumimat, szevasztok!
