A hiszti vajon mi?

Amikor kiejtjük azt a szót, hogy hiszti, akkor úgy gondoljuk, hogy itt aztán nem lehetnek definíciós problémák. A hiszti az a sajátos jelenség, amikor a gyerek akar, de nagyon, ököl összeszorít, rúgkapál, harap, karmol, üvölt, fejet illetve egész testet földhöz verdes. Lehetőleg közönség előtt. Reagálhatunk rá sokféleképpen: megvigasztaljuk, ignoráljuk, elmenekülünk, magára hagyjuk, letörjük, humorral elvesszük a dolog élét vagy eltereljük a figyelmét.

Tulajdonképpen egy dolgot nem szoktunk csinálni: megérteni. Mert ha belegondol az ember, tényleg szar, hogy nem tudod magad normálisan kifejezni és még csak nem is csinálhatod, amit akarsz. Ha belegondolok, felnőtt koromban egyszer fordult elő velem ilyen, és mély depresszióba zuhantam. A kisgyereknek meg nyilván valóban nagyon fontos az, amit annyira akar. Beszélni annyira nem tud, mi vagyunk hatalmon, az önérvényesítésnek elég kevés útja-módja áll rendelkezésére. Amikor azzal próbáljuk bagatellizálni a dolgot, hogy hiszen csak a közönségnek csinálja, akkor azért arra is gondolhatunk, hogy mi sem szoktunk az üres szobában magunkban panaszkodni, hanem felhívjuk legalább egy haverunkat vagy a pasink vállán sírjuk el gondunk-bajunk.

A kisgyerekek kétségbeesett rohamait általában az okozza, hogy nagyon akarnak valamit (vagy nagyon fáradtak, és ezért mindent akarnak egyszerre), esetleg nem sikerül végrehajtaniuk egy számukra túl bonyolult tevékenységet, és a tiltás vagy az egyéb kadályok annyira frusztrálják őket, hogy tehetetlenségüket egy kiadós dührohammal fejezik ki.

Valószínűleg a legrosszabb visszadühöngeni, bár tényleg nagyon idegesítő tud lenni a sok sikítozás. A legrosszabb az, ha magunk sem tudjuk, hogy mit akarhat a gyerek, mert nem értjük. (bár lehet, hogy ő sem tudja pontosan.) Mindenesetre próbáljuk megérteni, és ha sikerült, akkor döntsük el, hogy teljesíthető, vagy sem. Ha például valamit nem ér el vagy nem tud végrehajtani, akkor nyugodtan segítsünk: ezzel nem arra neveléjük, hogy hiszitvel érvényesüljön, főleg, ha közben verbalizáljuk a problémát - ez őt is arra készteti, hogy esetleg (ha majd már tud azon a szinten beszélni) szavakkal próbáljon hatni ránk.

A kivárás is jó taktika: ha látjuk, hogy a gyerkőc kétségbeesett, kicsit megsimogatjuk, megölelgetjük esetleg, és egyszerűen megvárjuk, hogy elmúljon a szomorúság. Hasznos lehet eltávolítani őt a kudarc helyszínéről, ha van rá mód, mert így könnyebben elszakad a frusztráló élménytől (ezzel mi is így vagyunk, ha belegondolunk). Nem feltétlenül kell a gyerek érzelmeit semmibe venni, csak azért, mert bosszantanak, vagy mert más intenzitással fejezi ki őket és mást tart fontosnak. Mindig gondoljunk arra, hogy mi szinte mindig azt csinálhatjuk, amit akarunk, és ha mégsem, akkor bizony ugyancsak frusztráltak leszünk, és a legkülönbözőbb eszközökkel és taktikákkal dolgozzuk fel a feszültséget - nem biztos, hogy elfogadhatóbbakkal, mint a hiszti - mondjuk beszólunk valakinek, veszekszünk egy kicsit, esetleg jól berúgunk vagy egymásnak ugarsztunk másokat.

Nálatok hol kezdődik a hiszti, és mikor válik a gyerek viselkedése kiborítóvá - ha pedig lecsap a hurrikán, akkor mit tesztek, hogy helyre álljon a béke?
Oszd meg másokkal is!
Mustra