Képzeletemben igen, de ahogy öregszem, kezdek rájönni, hogy nemhogy tökéletes anya nem leszek, de valószínűleg a közelébe sem kerülök sosem. Nézzük a reggelt: elkészítem ugyan a kakaót, de amolyan félkómás állapotban, kis kényszermosollyal (vagy épp savanyú ábrázattal, rettentően sajnálva magam amiért fel kellett kelnem). Vasalni mindig csak annyit szoktam, amennyit feltétlenül szükséges.
A főzéssel is hadilábon állok, és bár szeretem a rendet, két kisgyerek mellett állandó harcból állnak a napjaim, hogy elfogadható állapotba hozzam a lakást, mire hazajön életem párja. Aki átveszi tőlem az esti fürdetést, előtte pedig még hempereg is a gyerekekkel a szőnyegen. (Ez idő alatt megpróbálom kifújni kicsit magam, vagy csinálok valami harapnivalót.)
Vajon mennyire kell törekedni arra, hogy tökéletes anyák legyünk? Mennyire forduljunk ki önmagunkból és erőltessünk magunkra egy olyan szerepet, amelyet borzasztó erőfeszítések árán tudunk csak fenntartani? Mi a fontosabb: tökéletes anyák legyünk, vagy boldogok? Esetleg mégis létezik nagybetűs Tökéletes Anya, aki boldog is? Lehet valaki úgy tökéletes anya, hogy nem mos fel minden nap, nem jár fodrászhoz hetente, vagy nem viszi ágyba a reggelit a családnak, de boldog és boldoggá teszi a családját a hibáival együtt?