Azt már réges régen megtanulhattam volna, hogyha kiejtem a számon azt a bűvös mondatot, miszerint: „Ej, be régen voltak betegek ezek a vasgyúró gyerekek!”, az űrből, vagy akárhonnan, azonnal megtámadnak mindenféle kórokozók, bacilusok, ebolák. S mivel igen régen voltak a gyermekeim valóban betegek, egy kósza este valóban hosszabb perceket töltöttem a fenti gondolatokkal.
Aztán egyszer csak a Remek Ember a délutáni sziesztájából különös kályhatesttel ébredt. Ez közvetlenül azután történt, hogy régóta először eljutottam lazulni, így valahogy belém nyilallt, hogy na tessék, megvan a böjtje a mulatozásunknak. Ó, pedig hol volt, vagyis inkább van még a vége!
Szóval a Remek Ember, mivel mindez azután történt, hogy hozzá taszajtódott egy testesebb farönkhöz és gerincsérülés gyanújával vizsgálták ki, cselesen észrevette, hogy gennyedzik a lába is. Rögtön felkerekedtünk és ellátogattunk a baleseti ügyeletre, mert én felállítottam a diagnózisomat: előre haladott szepszis. Kicsit csúnyán nézett rám a doki is meg a Remek Ember is, amikor egy mandula gyulladással gazdagabban távoztunk az intézetből, mindenesetre ezután négy nap éjjel-nappali betegápolás következett.
Hermetikusan elzártam a gyerekeket és optimistán kiváltottam a kullancs elleni védőoltást, vidáman integetve a gyerek dokinak, hogy á, úgysem jövünk mi vizitre. Rögtön másnap, gennyedző torokkal hoztam a nagyot, akinek már az ajtóból mondta a doki, hogy skarlát. Megkaptuk öcsivel mi is a magunk gyógyszeradagját, közben azon gondolkodtam, hogy ha az országban felüti a fejét ezen betegség, mi azonnal beszerezzük. Most már harmadszorra.
Elfilozofáltam azon, hogy tulajdonképpen még jó is, hogy most jött ki, mert a következő hét a Balaton jegyében telik, akkor már csak a gyógyszert szedjük, de nyaralni azért fogunk. Mivel kánikula volt, ezért úgy ítéltem meg, hogy az 5 nap alatt teljesen tünetmentes gyerek a negyvenöt fokban inkább fejjel víz alatt tartózkodjon, néha levegőt véve, mint a hőgutának kitéve víz felett. És különben is, soha nem fáj a füle.
Ezután lelkesen jártunk egy szomszéd városkába fület gézcsíkoztatni és állítom több éves anyai rutin után, hogy a hallójárat gyulladásnál már csak a fogfájás a pokolibb, bár lehet, hogy egykutya. Ezzel a kórsággal elmolyoltunk 5 napig, amikor a Remek Embernek és nekem évek óta először külön programunk volt és úgy vártuk, mint a karácsonyt.
Bár, ahogy így átgondolom az egészet, nekünk nagyon várni és akarni nem szabadna semmit, mert rögtön magunkra vonjuk a negatív energiák figyelmét. Kicsit aggódtam az indulás reggelén, hogy biztosan elmenjek-e, de csak az utolsó fél órában szólt a gyerek, hogy kezd a másik füle is fájni. Ekkor emergency telefon a dokinak, hogy mi a rák van ilyenkor, majd azonnali saját kezű ellátás és remegő gyomorral való távozás. Gondolván, hogy már minden jött, ami jöhetett.
Amikor felértem saját öregecske autómmal az ország másik végébe és megittam az első pohárka valamimet, még semmi rossz előérzetem nem volt. Ott voltam a szigetcsúcson, körülöttem víz meg homok, meg kizárólag csak részeg emberek, plusz egy használhatatlan autó és egy elérhetetlen férj. Szóval ilyenkor kell hazatelefonálni! Más telefonjáról, mert a saját a sátorban, világos.
Ezután felgyorsultak az események, mert a nagymama a rohammentőt várta a fejét beütő kétéves fiammal, aki felváltva aludt, hányt és nyöszörgött. Rettentő óra következett. Nagy nehezen elértem az éppen családtól ötven kilométerre tartózkodó férjet, hogy vigye haza a nagyot a kórházból. Mire beértek a többiek a mentővel kórházba és tudtam beszélni a dokival is, el kellett gondolkodnom azon, hogy hogyan jutok én a fiam mellé, mert ittam és mindenki ivott és még a kocsim is szar.
Kívülről láttam magam, ahogy sírok a festői tájon, anyám a kórházban a lányommal egy szál fürdőruhában, a fiam meg már menne haza, mert semmi baja, de ugye a 24 órás megfigyelés kötelező, szóval anyámat akkor már nagyon szántam, mert az esés mindenkinél előfordulhat, no de szegény nagyszülők mindig attól félnek, hogy náluk. És ugye pont…
Nekem olyan remek barátaim vannak, hogy még éjjel, több váltásban megoldották a leszállításomat, hogy a kisördög mellett lehessek. Nagyon hálás vagyok érte mindegyiknek, halljátok, megírtam!
Szóval másnaposan, ziláltan átvettem a nagymamától a stafétát a gyerek mellett, aki egy elkülönítőben volt, mert hányt is. Ezen én akkor nagyon csodálkoztam, mert mondták, hogy a fosós-hányósokat szokták ide tenni, de üres volt az egész, nem paráztam. Aztán behoztak egy infúziós kiskölköt, aki fosott és hányt, és a kis kalitkájának az ajtaját édesanyja laza mozdulattal kivágta és nem is engedte becsukni.
Mi ekkor már meg voltunk gyötörve az elmúlt hetek eseményeitől, így kértük, hadd menjünk máshová, de erre az volt a válasz, hogy a máshovában tüszős mandula dívik, szóval ezzel itt jobban járunk. Mi tüntetőleg a folyosón töltöttük a maradék óráinkat. Ezután az otthon töltött néhány nap alatt azt gondoltuk, hogy már volt minden, mi most akkor elmennénk valahová rehabilitálódni.
Ekkor nekem azonban gyanúsan kezdett fájni a torkom, de nem gondoltam semmire, mert ugye a fosásra fókuszáltunk. Estére már nem tudtam nyelni, s a diagnózist másnap közölte a helyi doki: tüszős mandula. Itt tartunk most. És csak remélni tudom, hogy egyik gyerek sem kapta, kapja el. A gyógyszertárban már messziről köszönnek, többet jártunk ott, mint a közértbe. A gyerekeket annyit figyeltem, annyit aggódtam értük, hogy szabadalmaztatni fogok egy szerkezetet, ami az aktuális állapotukat közli a homlokukon, folyamatosan. Elég volt. Eltelt kereken egy hónap, s szarabbul állunk mint a kezdetekkor. Tudjátok mit, minden baci, baleset, vírus és barátai mondjon fel!
win
