Együtt lenni jóban-rosszban

Zanza!

A mai napig pontosan emlékszem arra az estére, amikor először megláttam Őt. Jelenség volt. Lenyűgözött értelmes, átható tekintete, egzotikusan ferde vágású, mosolygó szeme, megfontolt mondatai, türelmes hallgatása, tekintélyt parancsoló jelenléte. Olyan ember volt, akinek elég belépnie a terembe – többé nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szemben ültünk egymással a hosszú asztal két oldalán. Körülöttünk több tucat ember. Akadt tehát elfoglaltságom elég, de a gondolatom és a tekintetem állandóan visszatért hozzá. Lopva vizsgáltam a kezét, gyűrű nem volt rajta...


Ennek az estének két hónap híján hat éve. Sok mindent nem sejtettem még akkor. Legkevésbé azt, hogy hogyan fogjuk eltölteni életünk egyik legemlékezetesebb hétvégéjét.

Úgy terveztük, hogy leugrunk a Balatonra, az időjárás jónak ígérkezett. Másféléves lányunk (egzotikusan ferde vágású, mosolygó szemét is az Apjától örökölte) csütörtökön nehezen aludt el. Péntek délelőtt többször elszunyókált, ami nem jellemző rá. Aztán beütött a krach és elkezdett menni a hasa. Több menetben töltöttem a fürdőszobában félórákat-órákat popsimosással, miközben kisebbik gyermekem szorgalmasan rugdosott odabentről – aligha róható fel neki a terhesség harmincötödik hetében. Ezalatt szegény Párom éppen határidővel és bonyolult lelkű megrendelőkkel bajlódott valahol a városban. Bocsánatkérő telefonnal jelentkezett vacsoraidőben, képtelen volt elszabadulni.

A lányom egyre jobban kiborult, nem akart elaludni. Tíz után robogott be a Párom, halálosan fáradtan. Evett valamit, aztán csak a gyerkőccel foglalkozott. Rendületlenül jártunk popsit mosni, közben pedig játszottunk a csemetével, mert egyébként jó volt a kedve. Kettő óra magasságában a lázmérést átköltöztettem a hónaljába, mert ott még volt ép bőre. Belediktáltuk a lázcsillapítót, aztán lefektettük aludni. Fáradtak voltunk mindhárman.

Amikor először sírt fel a leányzó, az Apja kiugrott az ágyból és rohant megvigasztalni a gyerekszobába. Másodszor már én keltem fel – a végletekig kimerült Férjem egyszerűen elaludt a gyerekágy mellett és fel se ébredt a sírásra. Háromszor támolyogtam át nyugtatni, altatni. Igazán nem haragudhattam a Páromra, de akkor nagyon egyedül éreztem magam.

Öt órakor azonban ő is felriadt. Úgy döntöttünk, hogy azonnal elmegyünk az ügyeletre. (Van a nyári hajnalokban valami pótolhatatlanul romantikus... a korai világosság miatt, azt hiszem.) Kifogtunk egy normális, lelkiismeretes orvost, várnunk nem kellett, hamar újra itthon lehettünk, beájultunk az ágyba.

Három órányi nyugalom után a tökéletes kimerültség állapotában alig jutott el a tudatomig, hogy még alhatok, mert a Férjem kelt fel a kicsihez. Több órányi játékot és popsimosást csinált végig a lányunkkal, csak azért, hogy pihenhessek egy kicsit végre. Amikor pedig előkerültem, Ő hullafáradtan elindult vásárolni.

Az elkövetkező huszonnégy óránk nagyjából hasonlóan telt, azzal az óriási különbséggel, hogy a Kedvesem csak értünk létezett. Beosztottuk az alvást, 1-3 óránként váltva egymást. Férjem türelme kimeríthetetlen volt. Ő csinálta végig a legdurvább éjszakai menetet kettőtől háromig majd négytől ötig. Mivel a lányunk közben képes lett az inger beazonosítására, az Apja rendszeresen ráültette a WC-re. Aztán pedig lemosta. A lányt, majd a vécédeszkát, a szűkítőt, a sámlit, végül a földet is. Többször. Közben pedig egy pillanatra se veszítette el a humorát és a kedvességét.

És amikor vasárnap hajnali ötkor a konyhában sírva fakadtam, hogy én ezt nem bírom tovább, kedvesen magához húzott, megsimogatott, megölelgetett, és mondott pár kedves szót. Annyira fáradt voltam, nem is emlékszem, mit. Nem is az volt a lényeg.

Hanem az, hogy hirtelen rádöbbentem: ez a csodálatos, értelmes, okos férfi a Társam. Jóban-rosszban. A szó legszorosabb értelmében. Nem vagyok egyedül. Sose fogom tudni Neki eléggé megköszönni.

***

A lányunk – ahogy az orvos megjövendölte – szépen gyógyult, vasárnap estére már kifejezetten jó állapotba került. Aludni most már azért nem akart éjjel, mert megszokta, hogy program van. Hétfő reggel a Kedvesem álomkórosan – de a lányunk jobbulása miatt jókedvűen – indult megküzdeni a városi dugóval és a bonyolult lelkű megrendelővel.

Hát így alakult a mi felejthetetlen hétvégénk...

matzi
Blogmustra