Ennek az estének két hónap híján hat éve. Sok mindent nem sejtettem még akkor. Legkevésbé azt, hogy hogyan fogjuk eltölteni életünk egyik legemlékezetesebb hétvégéjét.
Úgy terveztük, hogy leugrunk a Balatonra, az időjárás jónak ígérkezett. Másféléves lányunk (egzotikusan ferde vágású, mosolygó szemét is az Apjától örökölte) csütörtökön nehezen aludt el. Péntek délelőtt többször elszunyókált, ami nem jellemző rá. Aztán beütött a krach és elkezdett menni a hasa. Több menetben töltöttem a fürdőszobában félórákat-órákat popsimosással, miközben kisebbik gyermekem szorgalmasan rugdosott odabentről – aligha róható fel neki a terhesség harmincötödik hetében. Ezalatt szegény Párom éppen határidővel és bonyolult lelkű megrendelőkkel bajlódott valahol a városban. Bocsánatkérő telefonnal jelentkezett vacsoraidőben, képtelen volt elszabadulni.
A lányom egyre jobban kiborult, nem akart elaludni. Tíz után robogott be a Párom, halálosan fáradtan. Evett valamit, aztán csak a gyerkőccel foglalkozott. Rendületlenül jártunk popsit mosni, közben pedig játszottunk a csemetével, mert egyébként jó volt a kedve. Kettő óra magasságában a lázmérést átköltöztettem a hónaljába, mert ott még volt ép bőre. Belediktáltuk a lázcsillapítót, aztán lefektettük aludni. Fáradtak voltunk mindhárman.
Amikor először sírt fel a leányzó, az Apja kiugrott az ágyból és rohant megvigasztalni a gyerekszobába. Másodszor már én keltem fel – a végletekig kimerült Férjem egyszerűen elaludt a gyerekágy mellett és fel se ébredt a sírásra. Háromszor támolyogtam át nyugtatni, altatni. Igazán nem haragudhattam a Páromra, de akkor nagyon egyedül éreztem magam.
Öt órakor azonban ő is felriadt. Úgy döntöttünk, hogy azonnal elmegyünk az ügyeletre. (Van a nyári hajnalokban valami pótolhatatlanul romantikus... a korai világosság miatt, azt hiszem.) Kifogtunk egy normális, lelkiismeretes orvost, várnunk nem kellett, hamar újra itthon lehettünk, beájultunk az ágyba.
Három órányi nyugalom után a tökéletes kimerültség állapotában alig jutott el a tudatomig, hogy még alhatok, mert a Férjem kelt fel a kicsihez. Több órányi játékot és popsimosást csinált végig a lányunkkal, csak azért, hogy pihenhessek egy kicsit végre. Amikor pedig előkerültem, Ő hullafáradtan elindult vásárolni.
Az elkövetkező huszonnégy óránk nagyjából hasonlóan telt, azzal az óriási különbséggel, hogy a Kedvesem csak értünk létezett. Beosztottuk az alvást, 1-3 óránként váltva egymást. Férjem türelme kimeríthetetlen volt. Ő csinálta végig a legdurvább éjszakai menetet kettőtől háromig majd négytől ötig. Mivel a lányunk közben képes lett az inger beazonosítására, az Apja rendszeresen ráültette a WC-re. Aztán pedig lemosta. A lányt, majd a vécédeszkát, a szűkítőt, a sámlit, végül a földet is. Többször. Közben pedig egy pillanatra se veszítette el a humorát és a kedvességét.
És amikor vasárnap hajnali ötkor a konyhában sírva fakadtam, hogy én ezt nem bírom tovább, kedvesen magához húzott, megsimogatott, megölelgetett, és mondott pár kedves szót. Annyira fáradt voltam, nem is emlékszem, mit. Nem is az volt a lényeg.
Hanem az, hogy hirtelen rádöbbentem: ez a csodálatos, értelmes, okos férfi a Társam. Jóban-rosszban. A szó legszorosabb értelmében. Nem vagyok egyedül. Sose fogom tudni Neki eléggé megköszönni.
***
A lányunk – ahogy az orvos megjövendölte – szépen gyógyult, vasárnap estére már kifejezetten jó állapotba került. Aludni most már azért nem akart éjjel, mert megszokta, hogy program van. Hétfő reggel a Kedvesem álomkórosan – de a lányunk jobbulása miatt jókedvűen – indult megküzdeni a városi dugóval és a bonyolult lelkű megrendelővel.
Hát így alakult a mi felejthetetlen hétvégénk...
matzi
