Generáció, szakadék?

Zanza!

Van az embernek egy olyan jó tulajdonsága, hogy ha valamit elbaltáz, vagy nem baltáz el, de nem túl jó az a dolog ami éppen van, keres egy tettest, egy hibást, akire rá lehet húzni a vizes lepedőt. Őszinte érzés ez, olyan, mint az irigység, tiszta és egyértelmű. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy megtaláltuk a problémában a hibás illetőt, nyugodtan hátradőlünk, mossuk kezeinket, mi ugyanis innentől kezdve tiszták vagyunk. Valljuk be őszintén, hány ilyen vizes lepedőt húztunk rá őseinkre az elmúlt években! Mitől lettem ilyen, miért nem csinálom ezt vagy azt, hogy jutottam idáig, egyszóval mazsolázhatna rajtunk a pszichológusunk eleget. Nekem ugyan tündéri anyám van, mégis, mióta gyerekeim vannak, bizonyos dolgokat direkt ellentétesen csinálok, mint ő. Hadd soroljak fel néhány példát!


A kiskapuk:
Az egész életem ráépült ezekre. Mert én voltam a szegény, beteges kistestvér, aki ha csak kinyitotta a száját valami miatt, hogy az nehéz, vagy csináljunk helyette mást, sőt, MAJD csinálok helyette mást (ezekből a majdokból lettek a sohák), azonnal támogatóra találtam anyámban, aki teljes mellszélességgel állt ki szegény apám ellen mellettem. Mert ahogy öregedtem, egyre magasabb fokon tudtam űzni ezt a sportot. Nem megyek edzésre, mert…és megmagyaráztam. Nem tanulom ezt, mert… és meggyőztem szegény anyámat. És még sorolhatnám. Ennek okán, sikerült a kiskapukat kihasználva olyan szinten megnehezítenem az életem, minek köszönhetően rengeteg mindent később kellett, természetesen tripla akkora energiával bepótolnom, megtanulnom. S közben hallom szegény apámat, aki a sírból bólogat szomorúan, hogy ő megmondta.

Szülők önző programja gyerekekkel:
Persze vittek sok helyre, nem is ezzel volt a gond, csak a társasági élet hiánya valahogy nyomot hagyott bennem. Mert innentől kezdve én az ellenkezőjét csinálom annak, amit ők. Rendszeresen elviszem olyan helyekre a gyerekeket, ami nem a kölykök terepe. Valahogy úgy érzem, hogy egy picit igenis látni kell belőle nekik. Talán, hogy emlékezzenek arra, hogy milyenek is voltunk még akkor, amikor nem esett ki röhögés közben a protkónk és nem otthonkában kapálgattunk a veteményesben, vagy hogy egyáltalán valamilyen útmutatást is kapjanak. Így jutottunk el például a gyerekekkel a West balkánba is a minap, közvetlenül azután, hogy szanaszét vérezte a legkisebb magát (és természetesen minket is) egy rosszul vett lépést követően. Az útközben elfogyasztott kajától arcukon a szétkent cuccal és a kocsiban felejtett pulóverek híján a rólunk levetett földig érő pólókban érkezünk meg vert seregként és elrettentő példaként a barátainkhoz, enyhén extrovertált állapotban. És azt hiszem, ilyen találkozások után különös gonddal veszik be a lányok a fogamzásgátlójukat. Bár lehet, hogy kicsit kritikus vagyok magunkkal.

Folyamatos gyereklátogatók fogadása és saját gyerekek átengedése:
Nálunk régen eljárni barátokhoz nem volt támogatott program. Anyám és apám akkor voltak lélekben nyugodtak, ha hozzám jöttek. Egy idő után azonban nem volt érdekes az, hogy mindig ott kellett kotlani, így járták körbe a haverokat, amiből először azért maradtam ki, mert nem engedtek, később, meg nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy átmenjek másokhoz. Egyszerűen nem bírtam mit kezdeni azzal, hogy jópofizzak mások szüleivel, kínosan éreztem magam, szóval amikor már lehetett volna, már én nem mentem, mert zavarban voltam meg hasonló kamaszos dolgok. Ennek következtében, egyrészt a házunk átjáróház manapság. Mindig jön valaki, az átlag gyereklétszám a három, négy, de idén sokszor van, hogy hat gyerekkel vagyok itthon. Viszont a saját lányom is megy boldogan a többiekhez, sőt, simán ott is alszik a barátnőinél. A kérdés az, hogy később tudom-e ezt majd megfelelően koordinálni.

Mindent elintézni a gyerek helyett:
Ez az a kérdéskör, amit igen nehéz egészséges határokon belül kezelni. Mert a gyönge anyai szívünk hajlik arra, hogy mindent megcsináljon, megoldjon az arany pici bogár helyett. De ez az arany pici bogár úgy hozzá tud szokni ehhez, hogy később az is problémát tud okozni, amikor a hentesnél felvágottat kell kérnie, arról pedig, hogy valamilyen hivatalban önállóan ügyet intézzen, nehéz beszélni is. Felnőttként a hivatalba pedig ciki anyánkkal menni. Így bármennyire is fáj, kénytelenek vagyunk néha a saját útjukra bocsátani őket, a problémáikkal együtt.

Nekem te vagy az egyetlen boldogságom:
Nos, egy ilyen teher a gyerekünket egész életére hazavágja. Akkora felelősséget rak ugyanis a vállukra, amit, ha mi szülőként tudnánk, a galaktikus szeretetünket inkább a fenekünkbe dugnánk. Mert lehet őket imádni, lehetnek ők az egyetlen boldogságunk, bár személy véleményem szerint, inkább legyenek a kettetlen, meg a harmadlan boldogságunk. Mindenesetre ahhoz, hogy le tudjanak válni rólunk rendesen és a saját életüket éljék, ne a mieinket, érezniük kell azt, hogy jól megvagyunk mi nélkülük is, boldogulunk, feltaláljuk magunkat. S így talán biztosabb és erősebb háttért is adhatunk nekik.

Sorolhatnám még napestig a belső feszültségeink forrását, hogy mitől is érezzük magunkat középutas opportunistának, de hely hiányában most befejezem. Végezetül még egy gondolat: Vajon a gyerekeink mit fognak majd tudatosan máshogy csinálni? Inkább otthon ülnek majd az unokáinkkal, hogy ne legyen túl nagy a pörgés velük, és minden bajukra gyógyírt keresnek egészen nyugdíjukig? Esetleg egészen pontosan olyanok lesznek, mint anyáink? És így jutunk vissza oda, ahonnan igazából mi is kiindultunk.
Blogmustra