Anya gürcöl és parázik a Balatonon

Zanza!

Itt vagyunk hát lábunk előtt a magyar tengerrel, teljesen elszántan arra, hogy az elkövetkező napokban ne csináljunk semmit, csak meggyötört idegeinket simítsuk ellazultra. S bár otthon arra gondolunk, hogy egy hét önfeledt pihenés következik majd, mindig rájövünk arra, hogy tulajdonképpen igen fárasztó sport a nyaralás. Nekünk. Pedig méltán mondhatjuk magunkról, hogy magas fokon műveljük a balatonparti életet. 35 fok, víz, lángos, ugrálózás, fröccs, almalé felváltva, korosztálynak megfelelően, szúnyogokkal barátkozva, no meg a helyi erőkkel.



Ülök a strandon és azon gondolkodom, miközben szemmel tartom a nyakig sáros kölköket, hogy milyen jó dolog előszezonban lejönni. Német elvétve akad csak, a víz tiszta, az ég kék, a belépő viccesen kevés, mi kell még a boldogsághoz?


Aztán azon tűnödöm, hogy ellentétben mondjuk egy városi stranddal, itt határozottan vékonynak és fiatalosnak érzem magam, még két gyerek után is. Mert bizony elért minket is a jóléti társadalmak öröme, kövérek vagyunk. Slussz. És hiába háborgom magamban Emil rulezt hallgatva a nagyfenekű nők napján, nyugodtan énekelhetnénk a nagy pocakos férfiak napjáról is. De mindegy, legalább egy hétre jó nőnek érzem magam,mivel a fiatalok nem annyira járnak le a Balatonra strandolni, a közönség zöme nyugdíjas és sokgyerekes anyuka. Egyelőre.

Visszakanyarodva a strandoláshoz, hadd vázoljam, hogyan jutunk le kicsiny családommal, a háztól négy percre található fövenyig. Hiába vagyunk közel, mi felkészülünk minden lehetőségre, ami érhet minket. Éhalál, vesék elporzása, unalomtól sztrájkoló gyerekek, akik egyszerre két váltóruhát is lerongyolhatnak, úszógumik, felfújható állatok, gumicsónak, egyszóval amit lehet, mi mozgósítunk. A környékbeliek nem kis örömére. Mert halkak sem vagyunk természetesen, miközben próbálunk kilátni a gumi teknősbéka, vagy a gumi csónak alól, lavírozva a babakocsival a jónép és az autók között.

De térjünk vissza egy kicsit a gumicsónakhoz! Mielőtt elindulunk,minden gyerek magán kívül van a boldogságtól, hogy hajókázhat a vízen. Lelkesen tolonganak a jelentkezők a lábpumpánál is, legalább három percig, majd azt veszem észre, hogy ketten a remek emberrel lépegetünk egy helyben bőszen. Így, mire elindulunk, már rég a pokolba kívánjuk az egész csónakázást. Végül mégis végig vonszoljuk, tudván, hogy a szezonban utoljára hoztuk le, s bevágjuk a ladikot a Balatonba.

Innentől kezdve van tíz percünk. Az köztudomású, hogy a sárga színre, jönnek a muslincák, legyek, miegymás. Nekünk viszont olyan csónakunk van, ami természetesen vadsárga, s a viharfelhők jönnek rá, mint maci a mézre. Ahogy a pumpát beizzítjuk, Keszthely felől furcsa felhők kezdenek tornyosulni. Mi azonban nem ijedünk meg könnyen, így mindenképpen végigjárjuk a kálváriánkat, a csónaknak ugyanis vizesnek kell lennie. Én meg rettegek a sötét felhőktől, nem tehetek róla, a fóbiám. A víztől is rettegek, a kettő együtt pedig überel minden vér, galamb és egyéb parát, tehát a sopánkát már az első pillanattól nyomom a férjnek.

Soha nem fogja ezt a fóbiám megérteni, még akkor sem vágta, hogy komoly a szitu, amikor Lupa szigetére révezve elrendeztem az utasokat egyenletes súlyeloszlásban, mert kész vagyok, ha bedől egy hajó. Pedig ezt emlegethetné, no mindegy. Ennek ellenére, bent ülünk a lelkes gyerekekkel négyen a csónakban és sasoljuk a növekvő fellegeket. A lányom hamar elunja magát, mert ugye nem ugrálhat, a fiam pedig, ahogy távolodik a part, kezdi felfogni, hogy be van zárva a maga két évével egy ingó izében, és azonnal távozni szeretne. Ezzel nincs egyedül. A férj feje lila, emleget olyat, hogy soha többet nem cipeli le ezt a szart, mi azonban tudjuk, hogy nem így lesz.

Innentől kezdve kétesélyes a történet. Mert vagy jégeső következik azután közvetlenül, hogy Agyunk azt kiáltja: ezek bárányfelhők, nem látjátok? Vagy kivisszük a csónakot, visszahurcoljuk a házhoz és a nap felragyog. Halkan jegyzem csak meg, hogy egyszer már volt sima utunk is, azt én élveztem a legjobban. Mindegy, a rejtélyes gumicsónak és felhők konstelláció hasonló ahhoz a képességemhez, hogy szórakozóhelyen és tömegrendezvényen egy idő után lyuk keletkezik körülöttem, pedig esküszöm, nem vagyok büdös. Ezt kamasz korom óta figyelem, már többen tanúsíthatják, hiába, van kisugárzásom.

Hadd meséljek még a strandon töltött felejthetetlen pillanatokról. Gyerekes első éveimben még azt gondoltam, hogy ez az a hely, ahol biztosan tudok, akárcsak pár oldalt is, de olvasni, ha már a játszótéren nem (ezzel is próbálkoztam bizony az elején, lehet röhögni). Soha nem gondoltam volna, hogy a fő foglalatosságom az lesz, hogy kölyköket vadászok a strandlépcső és a homokozó között!

Mert az rendben van, hogy közvetlenül a vízből kijövetel után, lila szájjal már azon alkudozom, hogy legalább száradjatok meg, utána mehettek csak vissza, a homokozóba való vízhordás azonban újabb vízbecsúszási lehetőségeket rejt magában. A vízben sem nyugodtan lubickolnak, mert a nagy úgy ugrál, mintha fizetnének érte neki, és minden lemerüléskor azt hiszem, hogy többet nem jön fel. A pici pedig szentül meg van győződve, hogy tud úszni, így nem hajlandó semmiféle úszógumit elviselni, sőt, mi sem foghatjuk, s a legkisebb helyen is a nyakáig ér a víz. Szóval egyfolytában para vagyok.

Az az álomkép tehát, hogy én pihengetek a fűben, miközben a gyerekek homlokig sárosak és mindenki békében elvan, továbbra is csak városi legenda marad. Szerzetesi alázattal hordom egy idő után inkább én magam a vödör vizeket, ásom az alagutakat, hozom vissza a lépcső aljáról az eltévelyedett, vízbe vágyó gyerekeket és közben arra gondolok, hogy hazafelé a jól megérdemelt hosszúlépés enyhíti majd a nyomást a fejemben. Közvetlenül azután, hogy csatát vesztek a villanyautóval és az ugrálóasztallal szemben. De a helyi szórakozásról szóló filozófiai boncolgatásomat majd legközelebb, bővebben.

folyt. köv.
Blogmustra