Húsz. Ennyi idős vagyok, és ennyi cigit szív el anyukám, mielőtt feltesz a Bécsbe tartó Intercityre. 1997-et írunk, és én robogok a csatos, régimódi bőröndömmel, nem félve a rám váró feladattól. A fiatalok kalandvágyával és optimizmusával megyek ki világot látni, németet tanulni és – nem utolsó sorban - bébiszitterkedni. Mindig szerettem a gyerekeket, untam az irodai munkám, úgyhogy mikor egy ismerős felvetette a lehetőséget, rögtön mehetnékem támadt. Főleg, miután beszoroztam az akkoriban még schillinges fizetést, és az akkori bérem háromszorosa jelent meg a számológép kijelzőjén.
Én leszek a modern Mary Poppins, ujjongok magamban és alig várom, hogy a sárban csúszva gyártsak homokpogácsát, építsek félszobányi legóvárakat és repítsek gyerekeket a hintában magasra. A Westbahnhofra érkezve egy picit lelohadok: a két szülő egy általam alig érhető osztrák dialektusban cseveg, míg én a két gyerek autósülése közé nyomorítva hallgatva „de igen! de nem!” - vitájukat. Még jó, hogy mindketten visítanak, kiegyenlítődik a zajártalom.
A szülők sem féltenek túlságosan: már az első nap magamra hagynak a két kicsivel. Két kilót izzadok le aznap a gyerekek után szaladgálva. A kétéves kislány „menj el’” kiáltásokkal zavar el, ha bátyjától ütleget kap. Mikor rászólok a kis rosszcsontra, szemtelen vigyor a válasz, és a négyévesek naturlista kritikája: „Te egy darab kaki vagy”. Bevásárlólistát is kapok, amit majdnem elhagyok, miközben a két gyerek a kocsis ülőhelyért üvölt, majd száz decibellel a húsosnál: pa-ri-zer! A lány beleérző mosollyal nyújtja a husikat. Na, addig is csend van, tudok vásárolni... ólomlábakon jár az idő, de egyszer az este is eljön, s mikor elvágódom a keskeny ágyamon, belegondolok: bírom én ezt?
....
Négy évig bírtam, és a nehéz pillanatok, a családdal való nézeteltérések (2 év után mertem fizetésemelést kérni) mellett rengeteget köszönhetek a kicsiknek. Türelmesebb lettem, megértőbb, megtanultam németül, de mindenekelőtt: felnőttem. És egyszersmind megtanultam újra gyereknek lenni. Mikor a kislánnyal az ölemben hintáztam, és az ő kacagó szemeinek ablakain láttam a világot, együtt néztük a nyári, bárányfelhős eget - azaz a szilvát tejszínhabbal. Mikor az esti mesék után vegigsimogattam őket, ahogy anyukám tette velem: ez itt a homloka, szemöldöke, szeme... Mikor az egész faluból összecsődültek a gyerekek, és azt nézték, hogyan gumizunk és építjük a gigantikus iszapvárat, megszerettem a munkám, annak minden nehézségével. (Egyszer én is kifogtam egy horriblis családot, arról talán majd legközelebb, mert megér egy külön jegyzetet....)
Később Bécsben folytattam, egy 8 hónapos ikerpár mellett, akik szintén szívemhez nőttek. Szaunához hasonló hatással volt rám a fürdetésük, és néhányszor kiment a hajamból a dauer; például mikor a kislány épp az arcát nyúzta le a betonon, miközben a fiúcska az ipari árammal működő fűnyírót vette volna kezelésbe... de a szeretet is dupla volt! Négy dundi kar ölelt át, mikor jégkrémet vettem, négy aprócska láb futott felém, mikor jöttem hozzájuk, nyolc foggal mosolyogva.
Hozzáteszem: nekem viszonylag kedves családok jutottak, becsületesen fizettek, de a hétvégi találkozásaim más szitterekkel törzspizzériánkban néha megdöbbentőek voltak: sok család kezelte cselédként a fiatal, „osztblokkos” lányokat, volt, aki hétvégen nem kapott ételt, mást éhbérért dolgoztattak reggeltől-estig. És voltak esetek, mikor nálam is elpattant a húr, de miután megbeszéltük (és lecsúszott néhány amaretto...), már nevetni is tudtunk rajta, hétfőn pedig újult erővel vedlettünk át dadusokká.
Az emlékeket, eská könyvjelzőket, krikszkrakszokat – amiről csak én tudom, mit ábrázol valójában - egy bonbonos dobozban őrzöm, nagy becsben tartva. Gyakran lapozgatom a vastag fényképalbumot is. És most, hogy a gyereknap közeledik, köszönetet mondok nyilvánosan is a gyerekeknek, akiket szerethettem és szerettek és akik felkészítettek arra, hogy valamikor majd jó anyuka lehessen belőlem.
cantaloupe
