Lázadnak a tárgyak - a ruharinglispíl

A következő kérdésekre keresem a választ: Hogy lehet, hogy minden ember családjában van egy lilazakós, foghíjas rokon, aki kizárólag az esküvőkön tűnik fel? Hogy lehet, hogy minden pesti gangos házban van egy Pötyi vagy Csöpi vagy ilyesmi nevű néni? (Régi lakóhelyemen Cuni néni) Hogy lehet, hogy vannak nők, akik mindig rendben tudják tartani családjuk ruhatárát?


Ha szembejönne a Böszörményi úton az a fiatal, bohém nő, aki voltam egykor, szomorú szemmel kérdezné: ezt csinálod? Erre használod a legnagyobb ajándékot, a legfontosabb dolgot, amit ember kaphat, az időt? Erre?! Szekrényt pakolsz? Normális vagy???

Mert dacára annak, hogy már két gyerekem van, még mindig nem akarom elhinni, nem tudom felfogni, hogy az én dolgom napra-nap elpakolni négy ember után. Mély, súlyos igazság bennem a gondolat: ez nem az én dolgom. Várom a kismanókat, mint a suszter a mesében, nem jönnek, fogcsikorgatva megcsinálom én… Lehetséges, hogy ezzel töltöm az életem akárcsak parányi részét is? Megrendülve állok a válasz előtt: igen, lehetséges.

A megahorror a ruharinglispíl. Hogy a túróba bírja más 2-3-4 gyerekes anyuka a gyerekruháknak ezt az őrjítő körforgását? A családom különböző fázisban lévő ruhakupacaitól néha komoly késztetést érzek arra, hogy végiglocsoljam a halmokat benzinnel és felgyújtsam, s onnantól mindenkinek egy daróccsuhája legyen, amit egy héten egyszer kimosok, slussz.

Mert vannak a bejövő kölcsönruhák a gyerekeknek: Zsuzsától, Bernitől, Krisztitől, Esztertől. Ebből van, ami jó rájuk, azt be a szekrénybe, van, ami kicsit nagy, azt parkoltatom, míg belenőnek. Van, amit meg idővel kinőnek és vissza kell adnom annak, akitől kaptam. Így képezek további négy szatyrot, amit alkalomadtán visszaadok Andinak, Zsuzsának stb.

Na most: van, hogy télen kapok nyárit, mert a kölcsönadó akkor pakolta a szekrényét, és így tudta adni, punktum, van, hogy nyáron kapok télit. Ezekhez ugye újabb alszatyrokat képzek, felirattal: Bernitől Borinak téli, kicsit nagy. Az általunk vett és kinőtt gyerekruhákat újabb tasakba kell gyűjteni, és vagy hörcsögként őrizni nyugdíjaskorunkig, vagy továbbsózni nálunk kisebb csimotás mamának.

Az összes ruhát meg kell jelölni betűkkel, hogy a saját gazdájához kerüljön vissza dolgavégeztével, és persze kimosni, fű-kaki-eper foltot kivenisezni belőle, elszakadt kiskapcsot visszavarrni, nehogy szégyenszemre koszosan, romolva kapja vissza küldője. Majd résen lenni, hogy a szárítóról ne keveredjenek vissza a normál ruha körforgásba, hanem szemfülesen nyakoncsípni, beleterelni a visszaadós, feliratozott szatyorba. Melyet nem elfelejteni felmarkolni otthon, amikor indulunk randizni az adományozóval! (A felnőtt cuccokról még nem is beszéltem: kihízott, kifogyott, téli, nyári, nem veszem fel soha-mi legyen a sorsa, adomány, vasalandó stb. Ááááááá!)

Tudom, vannak laza Vekerdysták kik nagyvilágian legyintenek az ilyen kispolgári „jaj takarítanom kell” dolgokra: a babának nem rendre, hanem közös gyapjúangyal készítésre van szüksége, még ha csüdig is járunk otthon a kupiban. Osztom, sőt szorzom véleményüket, de jaj, ha egy hetet kihagyok a ruharinglispílen soha többé nem találok meg semmit, csak a gyapjúangyalokat! A férj meg finnyogva turkál indulás előtt, hogy hol a Kicsi zöld sapkája? Hol a Nagyobb csíkos pulóvere? Hol a futózoknim? Nem tudom… Nem tudom. Ne keverd össze a kupacaimat!!!

Vannak nők, vannak, akiknél glédában állnak mindig a holmik. Akinél soha nincs vasalnivaló ruhahegy. És nem tébolyultak! Hogy lehetséges ez? Erre, és további kérdéseimre - lilazakós rokon, Csöpi néni- a szívélyes válaszokat a kokenyszemukatica@vipmail.hu címre várom.

Kökényszemű Katica
Oszd meg másokkal is!
Mustra