Az anyaság az alázatról szól

Ha Anyámra gondolok, nem szavak jutnak eszembe, hanem színek, hangulatok, hangok és az érzelmek kavalkádja. És arra gondolok, hogy micsoda évezredes lánc ez, ősi kötelék, amit nem törtem meg, mert nekem is született egy lányom, és anyámnak is volt anyja, meg neki is, s így tovább évezredekre vissza. S bár nem vagyok vallásos, az egyetlen mondat, ami kifejezi, milyen anyának lenni, az Isten kegyelme.


Persze ezen a vasárnapon is szakajtunk nekik a sarki orgonabokorról egy csokorral és feszengve csókoljuk őket arcon, majd délután minden adón leadják minimum egyszer Kovács Kati: Úgy szeretném meghálálni című dalát, amin majd közösen elmorzsolunk egy könnycseppet, de valami űr mindig marad bennem Anyák napja után. Mert suta az egész ünnep. Hogy miért? Mert ilyenkor mindig úgy érzem, hogy most valami nagyon szépet szeretnék adni, s az most mindegy, hogy az csokor, vagy könyv, vagy idézet, vagy ölelés, ezt itt és most kell. És mivel az érzelmek bennem nagyok, bármi legyen is nálam, kicsinek érzem vele magam hozzá. Ezért rohanva átadom, puszilok, kívánok, s örülök, hogy túl vagyok rajta.

Pedig mint anyuka, cseppet sem várom el a gyerekektől, hogy egy puszin kívül mást is adjanak. Mosolygok az igyekezetükön, amint eldarálják az ovis versüket, kezembe nyomják a virágukat és rohannak az ellenkező irányba játszani. S megragad bennem a gyerekek utolsó verse: Milyen jó, hogy anyukámnak is van édesanyja... az ovis kántálás ismerős dallamával. És anyámra gondolok, aki már a legfelső ága ennek a fának, s félek, egyszer majd én is az leszek. Amikor csak néma kőnél állhatunk, csokrot szorongatva.

Amikor nem volt még gyerekem, nem tudtam elképzelni sem, hogy anyám honnan veszi azt a rengeteg erőt, energiát, amivel minket nevel, óv, szeret, ápol. Azt hittem, hogy erre különleges képességgel kell születni és én bizony híján vagyok ennek a nagy erőnek. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen az egész anyaság alázatról szól. Hogy vannak valakik, akikért mindent, tényleg mindent képesek vagyunk megtenni és még azon is túl. És mégis, innentől fogva tényleg nem teher anyának lenni, hanem a sors, legyen az bármilyen.

Ha távolról nézzük a világot, az anyák sorsát figyeljük benne! Az éhínségben a csontsovány gyerekét tartó nőt, a háborúkban a fiaikat elvesztő asszonyokat, betegségekben a rettegő és ápoló anyákat. De már csak egy síró gyereket dédelgető nőt nézve is megértjük, hogy mit is jelent az, hogy gyereket szülni kegy, bárhogy is lesz később. És mi mindannyian viszünk anyáinkból tovább valamit, egy csepp múltat, ölelést amit tovább adunk a mieinknek és ők is ezt tehetik majd, tovább építve ezt az évezredes láncot.

Így hát mit is mondhatunk ilyenkor nekik? Álljon hát itt egy köszönöm az Anyáknak, akik nem tesznek mást, csak szeretnek minket. Azoktól is, akiknek már nincs kinek ezt mondani és azoknak is, akiknek már nincs kitől. win
Oszd meg másokkal is!
Mustra