A kutya a gyerek rokona

Lea elmélyülten rugózik négykézláb a nappali közepén, közben a parketta mintáit vizsgálgatja. Majd lehasal, és élvezettel megnyalogatja a padlót. Épp, mint Maugli nevű kutya-unokatestvére.

Szeretjük azt hinni, hogy a gyermekünk hasonlít ránk. Tiszta apja, mondogatjuk. Hiszen mi vagyunk az ő legközelebbi rokonai. Pedig dehogy. Legalábbis ami a viselkedését illeti, biztos nem. Láttuk például apát a fent leírt helyzetben? Na ugye, hogy nem. Viszont a kutyánkat számtalanszor. Az elmúlt hónapokban összehasonlító viselkedéstani megfigyeléseket folytattam Lea és a nővérem kutyagyereke, Maugli között, és arra jutottam, hogy a kisgyerek legközelebbi rokona a kutya. Ha valakinek volt, vagy van kutyája, nyilván szintén megfigyelte a döbbenetes hasonlóságot.

Kattints a képre!

Kezdjük a legjellemzőbbel: minden kutya kunyizik. Te nyugodtan ennél, ám ő csak áll, néz, kicsit szaglászik, néha megközelít, halkan felnyüsszen, és néz, kitartóan, azokkal a híres kutyaszemekkel. A Kisgyerek, amint rájön (nálunk úgy 4,5-5 hónaposan), hogy amikor a szádhoz emelgeted a kezed és nyammogsz hozzá, az az evés, szintén megmerevedik ilyenkor, majd megbűvölten figyeli kezed útját a tányér és a szájad között. Két falat után úgy érzed, gonoszság részedről, hogy nem neki adsz enni, hiszen már vagy fél órája szopott, nyilván kevés volt, te meg a saját tested táplálod, ahelyett, hogy szegény éhező picinyeddel törődnél. Két másodperc múlva megpróbálod a tányérodat és a poharadat úgy kiszabadítani a varázsaltosan vetődő, és egy kutyakölyöknél sokkal nehezebben nevelhető gyermek karmaiból, hogy lehetőleg ne ömöljön minden rá és a földre. Igyekszel ezentúl akkor enni, amikor ő alszik. Hamarosan áttérsz a műanyag pohárra.

A kutya és a kisgyerek nem csak az ételre izgul. Mindent a szájukba vesznek és folyamatosan nyáladzanak és rágcsálnak. A minden alatt értsünk mindent, amit elérnek, az ugyanis mind természetesen felfedeznivaló játék. Vonatkozik ez a telefonzsinórra és az újságokra is, ha föld közelben helyezkednek el. Hamar megtanulják rafináltan álcázni, ha tilos dolgot rágnak.

Sokan panaszkodnak, hogy a gyermek éjszakánként rendszeresen létszámellenőrzést tart. Nem különben a kutya. Elvégre sose lehet tudni, hogy ott van-e még a gazdi/szülő az ágyban. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobb a meleg gazdi-vacokban aludni, mint azon a teljesen feleslegesen beszerzett diszfunkcionális pokrócon, ami állítólag a helye kéne legyen az embernek, vagyis a kutyának. Csak valamiért a felnőttek azt gondolják, hogy a kutya és a kisgyerek a lakás legkívánatosabb helyéről, a szülői ágyból száműzendő.

A kutyatulajdonosok azt a pillantást is jól ismerik, amikor a kedvenc nedves orrát a billentyűzetre vagy a gazdi térdére fektetve, kis piros labdával a szájában játékra hív fel. Óvatosnak kell lennünk ilyenkor, mert egy átlag kutya két-három órán át simán el van azzal, hogy dobáljuk neki a labdát, mi viszont könnyen lehet, hogy húsz perc után az őrület határára sodródunk. A kisgyerek is rajong az effajta hosszú, monoton játékért. Neki nagyszerű a kétsoros mondóka ötvenedszerre is, ugyanolyan viccesnek találja a hintázást fél óráig, csak bírjuk karizommal, nagyobb korban a végtelenségig lehet egymással szemben ülve labdát gurítgatni. A vicc az, hogy még mi örülünk neki, hogy legalább nem sír  a gyerek. Végre sikerült elszórakoztatni, hiszen ezért törtük magunkat órák óta. Persze legjobb elfoglaltság bizonyos kor után kimenni a szabadba. Ahogy a kutyát, úgy a kisgyereket is meg kell naponta sétáltatni, hogy levezesse fölös energiáit, körbe szaladgálja párszor a parkot. (Persze ugyanezt eljátszhatjuk a lakásban is, végtelenszer tud a kutya és a gyerek körberohangálni, maga körül mindent leverve és lerombolva, hogy aztán teljesen túlpörögjön, és vagy sírásban, vagy fejbeütésben kulminálódjanak az események.) Sétálás közben pedig épp az történik, amit olya találóan megírta Poronty a Játszóterek népében: nemcsak a különböző gyerek-, illetve kutyafajták, hanem a gazdik/anyukák is találkoznak, és nagyszerűeket cseveghetnek, mert a kutyák viselkedése és nevelése ugyanolyan kimeríthetetlen beszédtéma, mint a gyerekeké.

Az igazi szobakutya, csak úgy, mint a gyermek, állandó törődést igényel: ha sokáig nem foglalkozol vele, legalábbis szemrehányóan néz, vagy nyüsszögni kezd. A gyerekeknél ez hamar ordításba csap át. Ha csend van, az is ugyanazt jelenti: sikerült kipakolni a gazdi/szülő háta mögött a szemetest, esetleg egy zacskó papírzsebkendőt fecnikre tépkedni, és félig-meddig elfogyasztani. Mind a kisgyerek, mind a kutya akkor a legcukibb, amikor valami oltári rosszaságot művelt. Valahogy érzik, hogy ilyenkor hogy kell (ki)nézni ahhoz, hogy elkerüljék a letolást.

És persze még egy dologban rokonok a kutyák és a kisgyerekek: elég negyed órára eltűnnünk otthonról, hogy hazatértünkkor hatalmas mosoly, üdvrivalgás és boldog ugrálás fogadjon - elvégre ezekért a mosolyokért és vakkantásokért tartjuk őket, nem?  

Oszd meg másokkal is!
Mustra