Egy szülés kétszer - apaszemmel

Zanza!

Hogyan éli meg ugyanazt a szülést az anya és az apa? Mire emlékeznek, mit éreztek, amikor kislányuk a kiírt dátumhoz képest 11 nappal később, egy októberi napon a világra jött? Aki mesél: az apa.


A férfiak és nők alapvetően különböznek egymástól, mielőtt még felhorkannának a feministák, abban talán ők is egyetértenek, hogy a nők szülnek, a férfiak meg nem. A nőknek megadatott a szülés élménye, a férfiaknak meg maradt a világ jobbítása, a tudomány, a művészet, a sport, meg a harcászat.

Persze sok nő szívesen cserélt volna, és ez a 21. században meg is valósult: a nők meghódítják az űrt és a felsővezetést, nadrágot hordanak, ami leleplezi, ha nagy a hátsójuk, kerülik a szőrtelenítést és a melltartót (már aki, ezt megteheti). Motort szerelnek, és még megannyi férfias dolgot csinálnak, amit már külföldön nem is lehet ezzel a jelzővel illetni, míg a férfiaknak marad a szemétlehordás, mint kizárólagos maszkulinitás, és az izomszag, akkor is, ha egyáltalán nem sportolnak. Szerencsére nekünk is leesett valami az emancipációnak köszönhetően, mi apák is ott lehetünk a szülésnél. Régen ez női privilégiumnak volt kikiáltva, ahova férfiak nem léphetnek be, részint, mert nem érdekelte őket, részint, mert annyira hülyék voltak hozzá, hogy a terhes tesztet is beikszelték volna.

Én nagyon sokáig nem akartam gyereket, mert attól féltem, hogy nem leszek velég jó apa. De a párom kivárásra játszott és 8 év masszív párkapcsolat után nem tudtam több érvet felhozni a gyerekvállalás ellen. Fél év próbálkozás után össze is jött a két kék csík a terhesteszten, és én azon nyomban óvatosabban léptem a gázpedálra. A terhességgel, most nem részletezném, de az első felében szinte minden negatív dolog összejött, ami összejöhetett vetélésveszély, rossz AFP eredmények. A baba végül kitartott, gondoltam, az én kicsi lányom, mert a terhesség közepén a kromoszómavizsgálatnak köszönhetően már ezt is tudtam, hogy, ha ilyen talpraesett, akkor amúgy is megérdemli, hogy ott legyek, amikor napvilágot lát.

Amilyen rossz volt a terhesség első fele, olyan jól sikerült a másik. Készültünk a baba eljövetelére, nagyokat túráztunk, én az asszonnyal még szülőpozíciós jógára is jártam, ahol elgyötört arcú férfiak próbálták memorizálni a helyes légzést szülés levezetéséhez. Az ember ilyenkor falja a könyveket, hallgatja mások horror történeteit, hogy mit hol rontottak el az orvosok, a rokonok és a férjek, mert lélekben arra készül, hogy ha kell, akkor egy 10 forintossal csinál császármetszést.

Szóval készültünk a szülésre rendesen: fogadott szülész, fogadott szülésznő, és annyi fogadott szakember telefonszáma került a mobilomba, ami egy MLM cég vezetőjének egy jól sikerült tagtoborzón. Október 5-re volt kiírva a baba, és egy héttel előtte, még azt sem tudtuk, hogy fogják hívni. Lehet, hogy csak nem akartuk elkiabálni, de én ötletelés helyett egész szorosan odahajoltam a pocakhoz és azt üvöltöttem, hogy „Szia baba, itt a papa.” A baba rúgott kettőt és én tudtam, hogy nem romlik úgy a hallása az üvöltéstől, mint az anyjának.

Persze kiderült a drágáról, hogy igazi nő, mert rendesen megváratott minket és október 5. helyett 11 nappal később érkezett. Egy hét csúszás után be kellett feküdni a kórházba, de a kicsi lány csak nem akart kijönni, bár megvallom én megértettem őt. A párom azt mondta, hogy szerinte a baba még nem akar kijönni, én hittem neki, mert a női megérzés egyszerűen legendás, mindig tudják, hogy mikor kell kimosni a kedvenc gatyámat, amikor én még 3 hétig is gond nélkül viselném.

Mindent megtettünk, amit csak lehetett, túráztunk, ugráltunk, kutyáztunk, vadul szexeltünk, esküvőre mentünk, ahol Demjén Rózsi emlékzenekar vernyákolására is pogóztunk, de a gyerek csak nem akart előbújni. A hétfőre kiírt magzatburok-repesztés előtt egy nappal bent maradtunk mind a ketten a kórházban. Mivel különszobát vettünk ki, befeküdhettem a párom mellé, az egyetlen ágyba a szobában. Kicsit szűken voltunk. Én azonnal bealudtam, de a párom 3 óra forgolódás után felrázott, mert Ő viszont nem.

Hajnal 3-kor felvertem az egész kórházat, hogy kijussak a fotocellás kapun, persze másnap lekéstem a burokepesztést. A szülőszobában igyekeztem mindent a párom igényei szerint elrendezni. Magnóból a sarokban halkan szólt a végtelen lejátszásra állított Buena Vista SC, sajnos a Metallica CD a kocsiban maradt. Fényképezőgép, szőlőcukor, víz a mamának, nasi és újság a papának.

Elment a párom zuhanyozni és beöntésre, amint visszatért, rögtön tudtam, hogy a gyerek fél lábbal már ezen a világon van. Ugyanis az én rettentően szégyellős feleségem, szinte teljesen meztelenül rohant végig a folyosón, beugrott az ajtón és egyből a nyakamba csimpaszkodott, felvette a széles terpeszállás szülőpozíciót, amitől neki sokkal könnyebben ment a szülés, nekem meg nem. Ezt három óra alatt egyre gyorsuló tempóban gyakoroltuk. A szülés alatt persze a párom semmire nem emlékezett a korábban begyakoroltakból, és nekem kellett számolnom a jógalégzés szakaszait hangosan.

Tartottam a párom, és láttam, ahogy érkezik a fájás, az arcában az összes hajszálér megtelik vérrel, aztán ahogy véget ér úgy lesz falfehér az asszony. Az orvos időnként bejött és közölte, hogy na most még beadhatnánk az epidurált, de a párom mindig udvariasan elzavarta. A fájások egyre gyorsultak, már 3 órája tartott a szülés, a szomszéd műtőben már a negyedik császárt csinálták, és én arra gondoltam, ha ez még 12 óráig tart, akkor jövő héten indulok egy body builder versenyen, mert az asszony terpesz pózban megtartásától bedurrantak a bicepszeim.

A feleségem soha életében nem hallgatott ennyit egyfolytában, még álmában sem, gyakorlatilag egy hang nélkül vajúdott, már 2 és fél órája, amikor az orvos felfektette a szülőágyra, ekkor akkorát sikoltott a feleségem, hogy majdnem betörtek az ablakok. Az orvos felcsattant: mondtam ugye, hogy kellett volna az az epidurál, most már késő, és én ott láttam, hogy a vajúdó kismamám összeszorította a száját, hogy ő csak azért se fog sikoltozni, senki kedvéért.

Aztán egyszercsak megpillantottam a gyerek hajas fejbőrét, és tudtam, hogy már nincs sok hátra. Sajnos erről a mamának senki sem szólt, mert ő elfáradt a tolófájásokban, és hiába erőlködött, nem tudta kinyomni a babát. Én ekkor a párom füléhez hajoltam és ahhoz a brutális módszerhez folyamodtam, amit sohasem gondoltam, hogy használni fogok. Olyan volt ez, mint amikor a nagy filmekben megkerül az 5. ász az ingujjban vagy a kód a vészmegsemmisítő vészmegsemmisítőjéhez.

Odahajoltam hozzá és szégyenlősen suttogtam a fülébe azt, a mantrát, amit a jógán tanultam és úgyis letagadom, ha bárki kérdezi: „Kitágítom testem, hogy megkönnyítsem gyermekem világra jövetelét.” Ezt suttogtam én halkan, de a kislány a hatásos belépőre várt, hogy találkozzon a szüleivel. Amikor felnéztem, akkor láttam, hogy legalább 10 ember áll az ajtóban és minket néz, de azt gondoltam, hogy nézzenek csak, mert most csodát csinálunk.

Aztán jöttek még emberek, egy orvos még a hasát is nyomta az én páromnak, de semmi. Majd amikor az orvos odasúgta a szülésznőnek, hogy készítsék a vákuumot, akkor megijedt a kislány és kibújt magától. A gyönyörűség ott feküdt az orvos kezében, nem hasonlított senkihez, kicsinek, sötétnek és annyira törékenynek tűnt. Nem sírt inkább köhintett úgy kislányosan, és a szülőcsatornában kúp alakura nyomódott a fejecskéje, mintha egyenesen a Csúcsfejek szereplőválogatásra érkezett volna. Ekkor felsikoltott az anyja, hol a kicsinyem? És olyan állatiasság égett a szemében, amit csak akkor láttam, amikor azt mondtam neki, hogy idén még nem kérem meg a kezét.

A mellére rakták a picit, aki próbálta képességeihez képest felmérni a helyzetet, és egy kicsit megpihenni. Majd a szülésznő visszavette, Én transzban odatámolyogtam hozzá, még egy képet sem csináltam akkor, csak csodáltam a kis édest. Kezembe nyomtak egy életlen ollót és remegő kézzel elnyiszáltam a köldökzsinórt, örültem, hogy nem fiam született, mert annyira remegett a kezem, hogy így is úgyis kislány lett volna a vége.

Ott álltam és néztem, ahogy az én nagy lányom 3550 gramm és 51 centi üvölt, mint a sakál a hideg víz alatt. Végre kinyitotta a szemét és meglátott, mondtam neki elszorult torokkal, hogy „Szia, baba itt a papa.” Az édes megállt a sírásban rám nézett, és elnevette magát. Én akkora már totálisan szerelmes lettem ebbe a pimasz cafkába, aki ennyire tudja, hogyan kell levennie a férfiakat a lábáról, bár lehet, hogy csak szófogadó kislány. Nem hazudok tényleg így történt, le is fotóztam. Aztán a csecsemős nővérre nevetett, aki majdnem elejtette annyira meglepődött egy nevető újszülöttön.

Kislányt estig az inkubátorba rakták, hogy kipihenje a fárasztó szülést. Én visszamentem a szülőszobára, ahol már várt a boldog anyuka egy nagy zsákkal a hasán, ami visszanyomta a méhét a helyére, kicsit még teáztunk, örültünk. Majd a párom a legnagyobb megdöbbenésemre 3 óra múlva saját lábán visszabaktatott a saját ágyába.

Aztán nem is olyan sokkal később vad SMS-ezésbe és emailezésbe kezdtem, hogy tudassam a világgal az örömhírt. Az első gratuláció egy volt gimnáziumi (férfi!) évfolyamtársamtól származott a jókívánságok mellett egy szoptatási tanácsadó telefonszámát osztotta meg velünk, ha bármilyen szoptatási krízis alakulna ki. Igen, ez már tényleg a huszonegyedik század, amikor férfiak szoptatási tanácsadók számát cserélgetik egymás között, akkor tényleg bármi megtörténhet a világban.

Most már 3 hónapos a kicsi lány, és egyre több örömöt okoz nekünk, táskás szemű szülőknek. Lehet, hogy a csak a nőké a szülés egyedülálló élménye, de az apáké, lehet saját gyermekük születése, mert mi végig ott lehetünk, emlékezhetünk, és büszkén mesélhetünk a gyermekünk anyjának, hogy is született meg a kislánya.
Blogmustra