Bobik, a leg-gyerek

Zanza!

Állok a nappaliban és a „csillagmalac” szót hajtogatom 25 perce egy bizonyos személynek. Az illető mélyen, mindent értőn néz a szemembe, száján kis mosoly. Ettől még extatikusabb állapotba kerülök. Bobikozok.


Ép elmém szúnyognyi maradéka persze tudja: csupán egy egészséges, kövérkés, megfelelően bájos öt hónapos kisfiú, de agyam nagyobbik, borult része elnyomja ezt a döngicsélést, és zengi egyre, hogy az Univerzum legokosabb, legszebb, legügyesebb, legédesebb kisfiúja, tudom, fáj a valóság, de a tiédnél is legebb. Leg-gyerek. A világegyetem egyik leg-gyereke, ez factum. (A másik is az enyém, az legleány.) Mindezt a „csillagmalac” kifejezéssel tudnám egy szóban kifejezni.

Előző életemben tüsire vaxozott hajamat téptem, amikor csak áradt, hömbörgött az arcomba a babás ismerősök szóáradata, vartyogtak, vartyogtak a kölkükről… És miket! Hogy néz …?! Néz. És akkor mi a fđ& van???!- , hogy fordul, meg áll, meg azt mondja „eööhe”. A mélyponton, valaha bulikirálynő barátnőm egy polaroidon fia székletét mutatta meg büszkén a Picasso Point asztalánál: a képen a pelus épp csak le volt bontva Daniról, nagy, kenőcsös kaki figyelt benne. Öklendezésemre felriadt boldog, révült állapotából és szabadkozni kezdett, hogy ekkorát kakilni esemény, majd megtudom. És egyre többen leszültek körülöttem – igen, kedves Naplóm, akkoriban ezt így mondtam, irtózat - és egyre több kibííírhatatlanul unalmas sztorit kellett végighallgatnom sírós éjszakákról, édi beszólásokról, majdnem sikerült megfordulásokról, jaj.

A gyerekről való áradozásnak nagy irodalma van: Karinthy mestertől Szily szerkesztőig minden szülő rájön egy szép napon, hogy az ő fia-lánya a leg-gyerek. A fent említett két úr páratlanul élvezetesen számol be minderről, de ők - piros keret, felkiáltójel- kivételek. Ezért rajtuk kívül mindenkit – a nagymamákat is! - megkérek halk, nyugodt hangon, hogy szigorúan kontrollálja a gyerekének csodavoltáról való véghetetlen áradozást, mert annak hallgatása a negyedik másodperctől kezdve tantaloszi kínokat okoz a befogadó szerepébe kényszerült szerencsétlennek.

Szervusz Bobik, szervusz, szervusz! – gügyögte hajdanában Udvaros Dorottya a babakocsi fölé hajolva, lenyűgöző Natasaként Csehov Három nővérében. Rám mosolygott, nevet, nevet! – sikongott eufóriában fiáról. A jelenet többi szereplője jól nevelten és unottan hallgatja Natasa áradozását arról, hogy a Bobik 1. milyen édes, 2. ránézett az anyjára a szemével. Gyanítom, volt már gyereke a színésznőnek akkoriban, mikor ezt játszotta, mert ezt a speciális hanghordozást csak a már saját babának szervuszozó tudja ily hitelesen gügyögni, még ha olyan nagy színész is, mint ő.

Most, tizenhat év után értettem meg Natasát. Ha gyereke születik az embernek, akkor mese nincs, „bobikozni” kell, különben nem lehet kibírni az édességét, az ügyességét, okosságát annak a, annak a… pinduri kis gyöngyösbocinak, annak a parányi kis csillagmalacnak, annak a selyemcukor kis lolkabolkának! Idióta hangon kell gügyögni, selypegni, cucujogni. Titokban.

Kökényszemű Katica
Blogmustra