Anya elválik Apától

Szerintem a baj ott kezdődik nálam, hogy gondolkodom. Sok mindenről. Általában egész nap. Szeretek az élet nagy dolgain elfilozofálni, mert valahol nekem biztosan ettől jó. Néha szeretem látni, hogy a Poronty nem csak egy tyúkól, hanem egy hely, ahol olyan dolgokat lehet írni és olvasni, amik tényleg vannak. Értitek, nem csak egy színes magazinban illusztrált, szagos hasábjait nyalogatjuk. Mert azon felül, hogy van egy, kettő, valahány gyerekünk, nem szűnünk meg anyán kívül embernek lenni.


Az ember olyan, hogy szereti feszegetni a határokat. Én is. De vajon gyerekkel meddig lehet ezeket a határokat húzni? Egy párkapcsolatot nehéz fenntartani gyerek nélkül is. Nehéz megmondani, hogy hol van a határ, meddig jó valóban nekünk, mikor kell kilépni belőle. Pedig ilyenkor egyes egyedül csak magunkra kell tekintettel lennünk. Na jó, a férfira is. Persze amint a családalapításra adjuk a fejünket, elvárható tőlünk, hogy objektíven, átgondoltan, egyszóval felnőttként cselekedjünk, és nyílván azért szültünk gyereket, mert mi biztosan kitartunk életünk párja mellett. Biztosan. Biztosan?

Hol van a határ, ahol már azt mondjuk, hogy ez innentől kezdve nem éri meg? Az én filozófiám az, hogy az ember társas, de nem monogám lény. Felnövünk Hófehérkén, Hamupipőkén, és elhisszük, hogy egyszer eljön a királyfi, s boldogan élünk, míg meg nem halunk. Aztán valamikor rájövünk, hogy az élet nem ilyen egyszerű, gyakran nem élünk boldogan. De már van néhány gyerekünk, aki viszont boldogan akar élni és mi is azt akarjuk, hogy úgy legyen. Mi lavírozunk a házasságunk tengerében, kompromisszumokat kötünk, néhányunkból Hamupipőkéből Anna Karenina lesz.

Sokan felrúgjuk azt, amit nem kellene, sokan benne maradunk abban, amiben már régen nem kellene, mert nem tudjuk eldönteni, hogy melyikkel okozunk nagyobb kárt a gyerekben. Persze van olyan, amikor menni kell. Mert ez menti meg a gyerekünk egészséges lelkét. Én biztos vagyok abban, hogy lehet egyedül nevelni egészségesebb lelkű gyereket, mint társsal, harcokkal, csúnyán beteg lelkűt.

De mi van akkor, amikor egyszerűen valami csak nem megy? Vagy megy, de nem úgy, ahogy nekünk kellene? S ami nekünk nem jó és nem működik, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a gyerekünket negatívan befolyásolja.

Társadalmilag elmondhatjuk, hogy azokat a nőket, akik a gyerekeiket egyedül nevelik, egyszerűen kirekesztjük. Lesajnáljuk. Lecsonkacsaládozzuk. Ennek következtében pedig valóban olyan helyzetbe kerülnek gyerekestől, amiből jól kijönni nagyon nehéz. De vajon valóban egy esélye lehet mindenkinek? Egyáltalán elgondolkodhatunk a saját esélyeinken akkor, amikor arról akarunk dönteni, hogy a gyerekünket fosztjuk meg egy apaképtől, egy anyaképtől, az együtt töltött közös estéktől? A teljes, konvencionális családtól?

Bevallom, nem vagyok az az elfogadó típus. És bár bort iszom és vizet prédikálok, hiszem, hogy az élet bármikor produkálhat olyat, amit előre nem várunk. Kérdezzük meg anyáinkat, mindegyiknek volt olyan pillanata, amikor igen is megingott. Mert közhely, de pont ezért igaz, hogy minden asszony életében van egy pillanat…

Ez van. Nem egy optimista hozzáállás, ugye? Ha körülnézek, senki nem úgy indult neki a házasságának, hogy én bizony jól elszúrom, rántok majd magammal egy csomó gyereket és mégis, valami történt aztán. És azt is tudom, hogy sokan nem is választhatnak, hogy egyedül akarnak-e lenni. Mégis hallgatunk arról, hogy vannak Egyedülanyák.

Azt mondják, a gyerek vendég a háznál. S miután ő már a saját életét éli, hogyan találjuk meg a mi életünkben a saját helyünket, ha addig mindvégig csak a gyerekkel találtuk? Hogyan lehet egy gyereknek elmagyarázni, hogy ami neki az alfa meg az omega, tehát a létalapja, egyszer csak nem úgy lesz tovább? Hogy lehet külön.

Ha nézem a gyerekeimet azt gondolom, hogy nincs az az isten, ami ebből a mostból kimozdít minket. Nézem a férjem, és azt gondolom, hogy megéri akár naponta leharcolni a vitáinkat, elengedni a démonjainkat. De valahol, valamiért mégis elhiszem, hogy mi itt mindannyian Annák vagyunk, s benne vagyunk néhány félrecsúszott nyakkendőben, eltévesztett köszönésben, s olykor az egész elhibázott életünkben.

win
Oszd meg másokkal is!
Mustra