Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy leírjam én is szüléseim történetét, hogy megosszam azokat más kismamákkal. Mindig is optimista ember voltam, ez határozta meg mindkét várandósság alatt a várakozást.
Házasságkötésem után még 5 évet dolgoztam, nagyon szerettem a munkámat és úgy éreztem, akkor szeretnék gyermeket vállalni, ha minden porcikám ezt kívánja és nem a munkám lesz a fontosabb. Körülbelül három évvel azután, hogy lakásunkat nagyobbra cseréltük és az új otthonunkban jutott hely gyerekszobának is, motoszkálni kezdett a fejemben a gondolat: gyermeket szeretnék. Ahogy múltak a napok, egyre erősebbé vált a késztetés, mígnem minden gondolatomat erről szólt.
Azon szerencsés párok közé tartozunk a férjemmel, hogy szinte ahogy elhatároztuk, hogy itt az ideje, rögtön megfogant az első gyermekünk. Az első gyermekemmel a pocakomban az idő csodálatosan telt. Nem émelyegtem, nem volt hányingerem vagy rossz közérzetem. Amellett, hogy a nyolcadik hónapig dolgoztam, tervezgettem a gyerekszobát, csinosítgattam a lakást, „fészket raktam”.
Már több éve ezt megelőzően, Dr. Siklós Pálhoz (Szent István Kórház) jártam nőgyógyászhoz, nagy volt a bizalmam benne -ami számomra a legfontosabb – mert egy nagyszerű, nyílt egyenes embert ismertem meg személyében, aki humorérzéknek sincs híján.
Nagy örömömre szolgált, mikor kiderült , hogy gyermeket várok - és jobban kezdett foglalkoztatni a szülés, annak lefolyása a kórház és az orvos szemlélete, hozzállása az egész témához stb, - hogy ebből a szempontból sem csöppenhettem volna jobb helyre. Ugyanis a már említett orvos és kórház szemlélete kiegészülve választott szülésznőmmel Csűrös Erzsikével a tökéletes választás volt számomra.
Mikor férjemmel elkezdtünk járni a szülésre felkészítő foglalkozásokra, nagy örömmel tapasztaltam, hogy egy olyan, a hivatásába szerelmes, pozitív értelemben megszállott csapat verődőtt itt össze, hogy egy a kórházat választó kismama a gyermekével csak a legjobb helyre kerülhetett.
Nem tudom miért , de számomra az első szülésem előtt a „mumus” a gátmetszés volt, így szokásom szerint optimistán el is határoztam, hogy nekem ilyen nem lesz. Ez a környezetemben nem kis mosolygást váltott ki, de én hittem benne, hogy elkerülhetem. Elkezdtem kismamatornára járni a Sportkórházba Egedi Andrea gyógytornászhoz, ami gáttornát is tartalmazott. A gáttornát, vagy intimtornát gyakoroltam, amikor csak tehettem.
Megkérdeztem a családom nőtagjait is, kinek, hogy zajlott a szülése. Kiderült, hogy a most 82 éves nagymamám három nagysúlyú babát hozott a világra akkor még bábával, mindhármat gátmetszés és repedés nélkül. Ettől csak még erősebb volt bennem a hit, hogy ezt meg lehet úszni.
A terhesség 32. hetében kiderült, hogy lányunk lesz, akinek a nevét - Kata - már nagyon régen kiválasztottuk. Lassan eljött a szülés ideje, 1999. Február 29-re voltam kiírva. A babaszoba kész volt, a kórházi csomag összepakolva, készen álltam hát, várva a nagy napot.
Közben meglátogattuk a szülőszobát, ahol szintén nagyon örültem a hírnek, hogy ebben a kórházban nem alkalmazzák már sem a borotválást, sem a beöntést. Ez is egy olyan „apró” kellemetlenségtől kíméli meg a kismamákat, ami remegő térdekkel megérkezve a kórházba nem mellékes.
1999 február 22-én hajnali 2-kor kezdett szivárogni a magzatvíz, gyenge fájásokkal kísérve. Felkapva a csomagomat azonnal indultunk a kórházba. Nagyon kedvesen fogadtak minket, óvatosan megvizsgáltak - 3 centire volt nyitva a méhszáj -, majd értesítették a választott szülésznőt és az orvosomat. A CTG is elég erős fájásokat mutatott, ezeket már éreztem is. Ekkor kezdett elképzelésem lenni a további megpróbáltatásokról. Azt is reméltem, hogy ha fájások elég erősek akkor talán érnek is valamit, így talán nem fogok túl hosszan vajúdni.
Erzsike, a szülésznő közben felajánlotta, hogy talán üljek be egy kád meleg vízbe, hátha az jólesne. Így is tettem. Reggel 6 óra körül már benn is ültem a kádban. A férjem végig mellettem volt, szegénynek minden fájásnál egyik kezemmel a pólójába, másikkal a karjába kapaszkodtam, szükségem volt a fizikai közelségére. Többször felajánlottam neki, hogy most már átveheti tőlem ezt a feladatot, de nem sikerült meggyőznőm.
A tornán tanult légzéstechnikát próbáltam használni, ami annyiban segített, hogy a légzésre próbáltam koncentrálni. Ez egy kicsit elterelte a figyelmemet a fájásról. Mire reggel 7 óra körül kiszálltam a kádból, már az elviselhetőség határán lévő fájásokkal, Erzsike megvizsgált és ekkor már 7 centire volt nyitva a méhszáj. Örömmel mondta, hogy na nemsokára szülünk, erre én két fájás között visszakérdeztem: miért eddig mit csináltunk? Ő persze szülés alatt a kitolási szakaszt értette.
Ezután az orvosom elmondta, hogy a gyerek feje meglehetősen nagy és még nincs lenn a szülőcsatornában, így nem tudja megmondani, mikorra várható. Először azt kell megtudnunk, befér-e a feje. Azután lesüllyedt a baba és a feje sem bizonyult nagyobbnak a helynél amelyen, át kellett férnie. Ekkor még megkérdezte, hogy mi legyen azzal a gátmetszéssel, mire én azt válaszoltam, hogy nem szeretnék sem repedni, sem gátmetszést. Ő csak mosolygott, de azért reméltem, hogy sikerül.
Az első tolófájásnál bizony meglepődtem, mert számomra nem volt fájdalmas, legalábbis annyira nem fájt, mint egy tágulási fájás, de olyan elemi, belülről fakadó erő késztetett tolásra, hogyha már egy csepp saját erőm nem lett volna, akkor is ki tudtam volna tolni a babát.
A kezemet, mikor már majdnem kinn volt a pici fej, odavezették, hogy érezzem, miért küzdünk. 2-3 tolásra kinnt volt a fej és már csak egy kicsi tolás kellett, hogy megszülessen a kislányunk, Holbok Kata. 1999 február 22-én reggel 8 óra 05 perckor 3920 grammal 60 centivel és 36 cm-es fejkörfogattal érkezett. Szegény férjem pólójának a nyaka köldökéig kinyúlt, a sok belekapaszkodástól. Mindketten sírtunk a boldogságtól. A hasamra rakták ezt a csodálatos kis csomagot, és rögtön elkezdett szopni. Mosolyogva mellém lépett Erzsike és megkérdezte, lehet-e egy jó híre. Azt jött tudatni velem, hogy nem volt szükség gátmetszésre és nem is repedtem, hála a gátvédelemnek, a tornának. Ez rengeteget jelentett.
Miután mint újdonsült család két órát együtt töltöttünk a szülőszobán, Katát elvitték a szokásos gyermekorvosi vizsgálatra. Addig én lezuhanyoztam és úgy éreztem magam, mint a terhességem előtt, egy különbséggel: határtalan boldogságot éreztem, még a szülést követő kb. 20 órában szinte nem tudtam aludni, hiába éreztem a kitolás előtt nagyon fáradtnak magam, most egyszerűen energia szállt meg és csak néztem, néztem az ágyamon édesen alvó nagy csodát, az élet értelmét, első gyermekemet..
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
