A majdnem júniusi bébi születése

Zanza!

Damoklész kardjaként fenyegető császármetszés, lassú tágulás és fájdalmas oxitocin-görcsök közepette, mégis viszonylag gyorsan született meg egy májusi éjszakán Emma, Judit barátnőm első gyermeke.


Hajnali 5 körül rendszeres fájásokra ébredtem - meséli Judit - de ez inkább csak picivel kellemetlenebb volt a megszokott Braxton Hicks-eknél. Visszaaludni nem tudtam, meglehetősen izgatott voltam. Kicsit még forgolódtam, aztán felkeltem, kávét főztem, és felkeltettem a páromat is.

10 órától már 5 percesek voltak a nem túl fájdalmas fájások. Szép kényelmesen összepakoltunk, lezuhanyoztam, hajat mostam, délre ott voltunk a dokinál, ugyanis pont aznap volt terhesgondozás. Megállapította, hogy szűk egyujjnyi, ebből még baba is lehet aznap (de lehet, hogy nem). Nem volt kedvünk hazamenni, így aztán átmentünk az Árkádba kicsit vásárolgatni, pizzázni, sütikézni.

Délután 2-kor már beerősödtek a fájások, gondoltuk, benézünk mégiscsak a kórházba. Nem kellett volna... Az ügyeletes doki nagyon jó fej volt, megvizsgált, közölte, hogy ez még csak bő egyujjnyi, ez még semmi, menjek szépen haza. A szülésznő azonban annyira arrogáns volt, hogy még Emma is úgy gondolta, megvárja a műszakváltást.

Hazamentünk, vajúdgattam. Beültem egy meleg fürdőbe is, de csak pillanatnyilag hozott enyhülést, nem tett jót, hogy a víz kiszívta az erőmet. Kábultan másztam ki a kádból. Jobbára fel s alá sétálgattam, fájásnál leguggoltam ahogy a videókazettán láttam, türelmem fogytán volt, izgultam rendesen. Késő délután már kezdtek rendesen erősödni a fájdalmak. Amikor 3 percesek voltak már egy órája úgy döntöttünk, usgyi vissza a kórházba, max. hazaküldenek megint. Szerencsére pont műszakváltásra értünk oda (este 7), az arrogáns banya helyett egy tündéri kedves szülésznő fogadott.

Az ügyeletes doki nem volt a topon, de szerencsére vele nem sok dolgom volt, mert miután megállapította a kétujjnyi tágulást egyből hívták is be a dokimat, aki hamar be is ért. A mindent elborító papírhalmaz átrágása után (többször is elgondolkodtam közben hogy egy nagyon hirtelen szülésnél talán kitolás közben is aláírogat a kismama a mindenféle nyilatkozatokat?) következett a szokásos borotválás-beöntés. Számomra egyáltalán nem volt kellemetlen, és a szülésznő kedves, aranyos volt.

Végre beengedték a páromat is, akit közben a barátnőm tartott szóval a folyosón. Ez már kellemesebb volt, végre kapaszkodhattam bele. Ott volt Mariann is, akivel hipnózist csináltunk, ami alatt egy cseppet sem tágultam, de legalább erőt gyűjtöttem a végső felvonásra.

Leginkább arra vágytam hogy békén hagyjanak a párommal. Sajnos erre nem volt lehetőség, labdázgattam, fájogattam. Nagyon rossz volt, hogy a doki fél-egy óránként megjelent vizsgálni, és ez rettenetesen fájt. Sajnos nem tágultam. Kilenckor burkot repesztettek, kiderült, hogy meconiumos a magzatvíz, szegény kislányom bekakilt. 10-kor újabb vizsgálat, semmi haladás, jottányit nem változott a helyzet. Ekkor már fáradt, türelmetlen és ingerült voltam. A doki félig-meddig kilátásba helyezte a császárt (bár nem mondta ki, ott lebegett a fejünk felett, mint Damoklész kardja).

10-kor bekötötték az oxitocint, és kaptam egy izomlazító injekciót is (ennek a helye még hetekig fájt). Abban a pillanatban, hogy az első cseppek lecsepegtek, rettenetes fájdalmak törtek rám minden átmenet nélkül. A többiek szerint ugyanolyan egypercesek voltak mint addig, szerintem egybefüggő kínhullám volt. Nem sokra emlékszem, csak arra hogy jajongtam a fájdalomtól, és könyörögtem, hogy legyen végre vége. A doki arca is beúszott, közölte hogy ezek nagyon biztató hangok. Szegény páromat nem engedtem magam mellől, két lépést sem tehetett, szorongattam a kezét. Az egyetlen kapocs volt ő a külvilággal, az egyetlen mindent jelentő pont, amibe kapaszkodhattam a végtelen kíntengerben, éreztem, ha elengedi a kezemet elmerülök a fájdalomban.

Egyszer pisilnem is kellett, de nem tudtam felkelni, ketten húztak fel az alámtett ágytálra. Ücsörögtem rajta kis ideig, mint egy rakás szerencsétlenség. Közben hallottam felsírni a szomszéd szobában a másik lány babáját, jött is a hír, megszületett. Teljesen magamba roskadtam, az volt a mélypont.

Tizenegykor, mint egy felmentő ítélet, elhangzott: a méhszáj eltűnt, ha érzem, hogy kakilnom kell, nyomhatok. Nem éreztem semmi ilyesmit, de végre tehettem valamit én is, így mondtam hogy nyomhatunk.

Szóljak, ha jön a fájás. Szóltam. Akkor szem-száj becsuk, és nyomnyomnyom. Fájásonként három nyomás. A doki keze könyékig bennem, csinálta az utat a kis buksinak, aki minden nyomásra egyre kijjebb és kijjebb nyomult. Erről legfőképp a párom csodálkozó felkiáltásai tanúskodtak.

Néhány fájásra befeszült a drága kis fej a "kijáratba", meglehetős fájdalmat okozva ezzel. De szerencsére a következő alkalommal már vágott is a doki (egyáltalán nem fájt), és egy nagy megkönnyebbült nyomásra 2003. május 31-én 23.22-kor megszületett Emma.

A fájdalom és a fáradtság egy szempillantásra eltűnt, egyből felültem, és láttam az én rózsaszín, hatalmasnak tűnő (amúgy kis súlyú) újszülöttemet. Úgy emlékszem, jajongtam, hogy adják oda nekem, nyújtottam felé a karomat. Meg is kaptam egyből, a hasamon el is nyugodott. Szerelem volt első látásra, ott, akkor megállt az idő egy pillanatra.

Aztán egyből tovább rohant, elvágták a köldökzsinórt, és vitték mérni, fürdetni a csöpp kis babámat. Küldtem a páromat is, el ne mozduljon mellőle egy pillanatra sem. A kórházban eltöltött öt nap kínszenvedés volt, számoltam az órákat, a perceket. Csütörtök reggel végre hazamehettünk, és elkezdődött a mi nagy kalandunk hármasban.

Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
Blogmustra