STÍLFŰRÉSZ, A DÍVÁNY KULTÚRBLOGJA

Tényleg megér egy nemi erőszakot egy jó jelenet?

Farkas Edina Lina 2016. december 6., kedd 17:54

Nem Maria Schneider az első olyan színésznő, aki arról számolt be a nyilvánosságnak, hogy egy filmforgatáson tárgyként kezelték, kihasználták és megalázták, magyarán valódi erőszakot követtek el rajta. Az sem új, hogy ezekre a történetekre bár fény derül, mégsem történik semmi, az elkövetőket pedig nem vonja felelősségre senki. Ehhez pedig némán asszisztál a mai napig férfiak dominálta filmipar, amelyben még mindig érezhetően eltérő megítélés alá esnek a nők és a férfiak. És sajnos nem lehet elfogadni Bernardo Bertolucci érvelését sem, miszerint ő a valódi érzelmeket akarta kihozni a színésznőből: a drámai hatás eléréséhez nincs szükség arra, hogy valaki valóban erőszakot tegyen egy másik emberen.

Távolról sincs vége, olvasson még »

"A televíziót lebutították, pedig nem kell annak lennie"

Dívány 2016. december 5., hétfő 12:36

Jakupcsek Gabriella az egyik legismertebb magyar műsorvezető, évtizedes szakmai tapasztalattal – még ha most nincs is éppen képernyőn –, jelenleg kommunikációs cégét igazgatja. Annak idején nagy sajtónyilvánosság mellett, nem saját döntéséből jött el az MTV női magazinja, a Ridikül éléről, így amikor pár hónapon belül felröppent a hír, hogy könyvet ír, sokan arra számítottak, hogy egy jó kis szaftos botránykönyvet vehetnek majd a kezükbe, ami lerántja a leplet a média belső működéséről. Azonban nem így történt. Jakupcsek visszafogott intelligenciával írta meg a Megúszhatatlan – Ahogy a gyerekeimnek elmesélem című kötetét, ami egy sztorizgatós, beszélgetős könyv lett, és nem az írójáról szól.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Jó reggelt, Anglia!

cukorka 2016. december 4., vasárnap 16:53

Ken Loach (saját állítása szerint) utolsó filmje, a Én, Daniel Blake elvitte a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját, meg az életkedvemet. És nem, nem azért, mert annyira szívbemarkolóan nagy igazságok lettek volna benne (pedig amúgy voltak), hanem mert ha tényleg elég annyi egy rangos díjhoz, hogy jó színészekkel bemutatjuk, milyen az élet Newcastle-ben, akkor többé nem éri meg filmet gyártani, de dokumentumfilmet meg pláne nem. Mert az Én, Daniel Blake valójában egy gyönyörű dokumentumfilm, fikciós elemekkel, és a fikció ez esetben az emberi, a megértő és a felszabadult pillanatokra vonatkozik. Minden más a valóság. Loach meg úgy tolja a képünkbe, mintha meg kéne ezen most nagyon lepődni. A baj csak az, hogy meglepődni akkor lehetne, ha olyan ember nézi meg a filmet, aki még sosem lépett be egy hivatalba, de még csak ki az utcára sem. 

Kritikusok világszerte ünneplik a filmet, bennem meg felmerül a kérdés: hogyan lehetünk ennyire képmutatóak, hogy a filmvásznon rácsodálkozunk arra, ami körülöttünk van, de azért a Blahán vígan átlépünk egy földön fekvő, kopott ruhájú emberen. Az Én, Daniel Blake főhősének (Dave Johns) ruhája ugyan még nem kopott, de minden esélye megvan rá, hogy azzá váljon, amikor kiderül: bár infarktusa után az orvosa munkaképtelennek nyilvánította, a munkaügyi hatóság szerint azért ő továbbra is keresőképes, így megfosztják a segélytől. Ez volna az alapfelállás, és ha ez önmagában nem volna elég, a későbbiekben Blake még megismerkedik egy két gyermekét egyedül nevelő nővel (Hayley Squires), aki Londonból került a városba, munkája nincs és még meg is büntetik, amiért nem érkezett időben a munkaügyi hivatalba. Innentől pedig kisebb megszakításokkal együtt próbálnak valahogy boldogulni, de már eleve csak Loach munkásságának ismeretében is sejthető, milyen végkifejlettel. Ha meg nem a kő alatt élt valaki az elmúlt tíz évben, akkor még csak filmművészeti jártasság sem kell hozzá.

Távolról sincs vége, olvasson még »

A Szövetségesek gyönyörű film gyönyörű emberekről, csak minek

Miklya Anna 2016. december 3., szombat 17:04

Amikor kritikát írok, általában az a fajta újságíró vagyok, aki próbál mindenben, a legrosszabban is találni valami jót. Ha filmről írok, arra törekszem, hogy elmondhassam az olvasóknak: ha beülsz erre és erre a mozira, legalább ennyit valószínűleg élvezni fogsz benne. A Szövetségeseknek viszont az a nagy baja, hogy egy olyan ritka időszakban került vászonra, amilyen már rég nem volt: nagyszerű, sőt mi több, lenyűgöző alkotások láthatók plázákban és artmozikban egyaránt, kicsiknek és nagyoknak, könnyedebbek és katartikusak mindenféle műfajban, és őszintén mondom, egyszerűen nem találok okot arra, miért ezt a filmet válassza valaki mondjuk az Éjszakai ragadozók helyett. Pedig a Szövetségesek amúgy nem is egy kimondottan rossz film. Bár az lenne! Akkor legalább lenne valamilyen.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Szex, pia, Wellhello

cukorka 2016. december 1., csütörtök 15:59

Lévai Balázs producer fejéből pattant ki a gondolat, hogy bizonyos értelemben filmet rendez a Wellhello-nak. Azért bizonyos értelemben, mert a #Sohavégetnemérős – Történetek Wellhello-ra valójában nem Fluorról és Diazról szól, hanem hat történetet mesél el, mindegyik a szerelem körül forog és mindegyikben vannak Wellhello dalok, sőt az együttes tagjai is mindig feltűnnek, hogy egyben tartsák a sztorit, míg végül mindenki marha nagyot bulizik a Volton, Sopronban. 

A filmet fiatalok készítették fiataloknak, és ez így nagyjából mindent le is fed, amit írni lehet róla. A fiataloknak tetszeni fog, mert arról van benne szó, ami őket pörgeti, és ehhez jön, hogy ha még szeretik is a Wellhellot, akkor már nincs is miről beszélni, feladat teljesítve. 

 

Távolról sincs vége, olvasson még »

A Szégyen visszatért, és aktuálisabb mint négy éve

cukorka 2016. november 30., szerda 11:56

2012-ben mutatták be, megjárt megannyi külföldi színházat majd hazatért Mundruczó Kornél (és J. M. Coetzee, és a Proton Színház) Szégyene, hogy itthon újra levegye a lábáról a közönséget. És bár a 28-ai elődás immár a 65. volt, a frissessége és sokkoló ereje még ma is pontosan ugyanolyan, mint a bemutatója napján volt, amihez persze az is hozzájárulhatott, hogy hosszú kihagyás után Láng Annamária most vette vissza a főszerepet Tóth Orsitól. 

Mundruczó zsenialitása abban az egyszerűnek tűnő tényben rejlik, hogy úgy sokkol, hogy közben élvezhetővé teszi a látottakat és úgy veszi el a néző életkedvét, hogy közben szórakoztat is. Pedig amit üzen, annak minden pillanata véresen komoly és röhejesen valódi, de amikor sírni kéne, mégsem jönnek a könnyek. 

A J. M Cotzee regényadaptáció főhőse egy, a poszt-apartheid időszakában Cape Townban romantikus irodalmat tanító fehér professzor, David Lurie (Zsótér Sándor), aki viszonyt kezdeményez tanítványával. A lány, Melanie (Wéber Kata) elárulja kapcsolatukat, így a tanárt kirúgják, ekkor felkeresi lányát (Láng Annamária) vidéken. A leszbikus lányt többen megerőszakolják, ráadásul teherbe is esik, de ahelyett, hogy otthagyná szegényes birtokát, inkább marad és magát teszi rabszolgává.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Fabricius Gábor Más bolygóján is szar az élet

cukorka 2016. november 29., kedd 12:25

Fabricius Gábor reklámszakemberből lett íróként kedveli a média-politika-szerelem triumvirátusát abban az értelemben, hogy a Puha neon fejlövés után a Más bolygó is ebben a miliőben játszódik, megspékelve a történetet nem kevés nosztalgiával a rendszerváltás környékéről. Ha igaz, ahogy mondja, és számára a rövidfilm volt az út saját magához, akkor a Más bolygó minden bizonnyal minimum ennek a korszaknak a lezárása kell(ene) hogy legyen. 

Ám úgy néz ki, mégsem találta meg a bölcsek kövét ebben sem a reklámszakember, hiszen a regény valamivel több mint háromszáz oldalán egy útkeresést olvasunk, ami egyben összegzés is. Fabricius szenvtelen főhőse folyamatosan kutat valamit, amit mindig máshogy nevez, de igazából ez mindig ugyanaz: egy jó pszichológus, aki kiveri a fejéből a kisebbségi komplexusokat. És bár erre a főhős nem jön rá, az író mégsem halad rossz irányba.

A Más bolygóban mindehhez rögtön egyben két főhőst is kapunk, mindkettőjük énje pont ugyanolyan elveszett, az öregebb ráadásul egy olyan világban él, ahol a Föld egyre lassabban mozog. Azért van kettő belőle, mert a könyv két idősíkon halad, az egyikben a fiatal, a másikban egy öreg Wunder utazik, de egyiket sem eresztik a gyökereik, meg az hogy egyáltalán nincsenek valódi gyökereik.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Színes hátizsákokról álmodom

hv 2016. november 28., hétfő 12:58

A Toldi Klubban mutatták be a Müskinn és a Zina együttműködésében készült, vadonatúj dizájnerhátizsákokat. És mi közük ezeknek a jövőképhez, a Föld védelméhez és a kultúrához?

A budapesti Toldi Klubba belépve őserdei hangulat fogad minket. A térben hatalmas cserepes növények állnak, rajtuk pedig hátizsákok lógnak. Működik az installáció, ahogyan a hátizsákok is. A müskinn csapata 2015 óta tervez táskákat, a ZINA grafikusai pedig többek között az azonos című című képregény- és rajzantológiát tervezik. A két formáció együttműködésében született meg a Müskinn x Zina hátizsák-kollekció, amelynek darabjain egy fiktív szuperhős-lány, Zina látható különböző akciók és cselekvések közben.

A határokat átszabod

Zina szuperhős, Zina környezettudatos, Zina a jövőből érkezett, vagy talán a jövő felé tart, Zina feminista is meg nem is, Zina vagány és figyel, Zina mindez egyben, és egyik sem, kicsit más, kicsit erős, de semmit nem visz túlzásba és semmit nem vesz túl komolyan. Legfőképpen önmagát nem veszi túl komolyan, ami a legújabb kori szuperhősöknek mindenképpen sajátja.

Mostanában egyre több női szuperhős van, és ez sem véletlen – miért is lenne a szuperhősködés kizárólag a fiúk privilégiuma? Carter ügynök, Jessica Jones és a Wonder Woman mellett pedig itt van nekünk Zina, aki ugyan nem rendelkezik olyan látványos tulajdonságokkal, mint az előzőekben felsoroltak, viszont sokkal közelebb van hozzánk, a szuperhős halandókhoz. Zina olyan, mint mi, vagy legalábbis olyan, amilyenek mi szeretnénk lenni, megfelelő fékekkel és ellensúlyokkal, megfelelő öniróniával, és persze megfelelő színekkel. Zina megmutatja, hogy a szerepek és sztereotípiák igenis változhatnak, ahogyan alakul egy hátizsák íve vagy egy grafika vonala is. A határokat, mint a táskát, átszabod.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Black Mirror: a tükörkép, amit nem jó látni, de nem tudod nem nézni

Miklya Anna 2016. november 27., vasárnap 18:54

Black Mirror az egyik kedvenc sorozatunk, bár lehet, hogy nem kéne sorozatnak nevezni, mert kábé annyira sorozat, amennyire az irodalmi szöveggyűjtemény nagyregény. Ha már irodalmi hasonlatot keresünk, akkor ez antológia: az egyes részek sem történetükben, sem szereplőikben nem kapcsolódnak egymáshoz, sőt az idő, a műfaj, az alapvető szabályok is különböznek egymástól. Van amelyik thriller, van amelyik szerelmesfilm és bosszúdráma elegye, van amelyik szatíra. Egy dolog azonos a részekben: a címadó black mirror, azaz fekete tükör, ami a minden részben szereplő jelenségre, a médiafogyasztásra és az arra alkalmas eszközeinkre utal. A telefonra, tabletre, számítógépre, tévére, amelyek sötét képernyőjén, kikapcsolás után egy pillanatra megláthatjuk a saját tükörképünket. Mely tükörkép sokszor torz és nagyon sötét – feltéve, hogy egyáltalán észrevesszük vagy odafigyelünk rá. A Black Mirror pedig épp erre megy rá: hogy vegyük csak szépen észre és figyeljünk rá oda.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Új értelmet nyernek a klasszikusok, ha beléjük fotózunk egy celebet

(sze) 2016. november 26., szombat 15:32

Yahav Draizin tehetséges Tel Aviv-i fotós és művész, jelenleg a reklámszakmában dolgozik, de szabadidejében rendkívül szórakoztató és elgondolkodtató montázsokat készít mindennapi tárgyak, helyszínek vagy épp celebek, valamint a telefonján található fotók egymásba illesztésével. Alább egy kis ízelitő a munkásságából, fotóihoz semmilyen képszerkesztő programot nem használ. „A munkám részeként és a szenvedélyemből adódóan folyamatosan keresem az inspirációt, hogy hogyan fejleszthetném a kreativitásomat. Ezért is imádok olyan fotókat készíteni, amikben van valami kis csavar” - mondta el a Photogristnek.  

💪🏼

Yahav Draizin (@yahavd) által közzétett fénykép,

Ha bejön önnek Dazin játéka a különféle valóságokkal, továbbiakat az Instagram vagy Facebook-oldalán talál!

Hogyan lehet még jobbá tenni a nagy filmklasszikusokat?

(bzs) 2016. november 25., péntek 19:48

A mozirajongók eszement ötletei gyakorlatilag kifogyhatatlannak bizonyulnak, ha kedvenc filmjeikről van szó. Egy angol pár – akikről az IndieWire beszámolójából csak annyi derül ki, hogy Davidnek és Sarah-nak hívják őket – azonban új magasságokba emelte a műfajt: kedvenc macskájukat a főszerepbe emelve rekonstruáltak ikonikus jeleneteket.

Szerencsére nem csak a saját szórakoztatásukra használják a felvételeket, hanem külön Instagram-profilt is csináltak ennek a szenvedélynek Movie Cats felhasználónév alatt. A mellékszerepeket saját maguk alakítják, a főszerepet pedig két macskájuk (illetve többnyire csak egyikük, akit könnyebben rá tudnak venni). Eddig a Ragyogást, A nyolcadik utas: a Halált, az E.T., a földönkívülit, a Ghostot és az Amerikai szépséget játszották újra, azaz feltörekvő négylábú dublőrük helyettesítette már Jack Nicholsont, robbant ki alienként gazdája véres hasából és hempergett szexin rózsaszirmokban.

„Két - szinte teljesen egyforma – macskánk van: Willow és Tara. De majdnem az összes jelenetben Tara szerepel” - mesélték a büszke gazdák a The Dodo állatos híreket gyűjtő oldalnak. „Először a kocsmai kvízünk tévés és filmes kérdéseihez készítettük a fotókat, de olyan jól sikerültek, hogy végül rendszeresítettük őket.”

Macskákkal forgatni ugyanakkor nagy kihívás. Davidék szerint nagyon küzdelmes, hogy összetartsák a gyártási folyamatot és ne csússzanak ki az időből sem. „Elég nehéz rávenni őket, hogy működjenek velünk együtt, de egy csomó praktikánk van, amivel megpróbáljuk lekenyerezni őket. Szóval általában sikerül meggyőzni őket, hogy vegyenek részt a hülyeségeinkben. Szenzációs dolog ezzel tölteni a vasárnapot!”

7 ok, amiért számunkra a Gilmore Girls a legnagyobb karácsonyi ajándék

Miklya Anna 2016. november 25., péntek 13:10

Olyan családban nőttem fel, ahol elvből nem volt televízió (ez jó is meg rossz is műveltségemre nézve), ezért a legtöbb kultsorozattal való megismerkedésem története úgy kezdődik, hogy… egyik barátomnál voltam vendégségben. 17 évesen éppen életemben először sikerült kiharcolni, hogy az aktuális fiúmnál töltsem a vasárnapot (közös ebéd a szülőkkel, minden), amikor szívem szerelme egyszer csak fogott egy tál csipszet és közölte, hogy irány a tévé, mert mindjárt kezdődik a Szívek szállodája. Én pedig álltam ott tök csalódottan, és csak néztem, hogy mi….? Micsoda? Miket nézel te? Mi ez, valami latin szappanopera? 

Távolról sincs vége, olvasson még »

"Nekem a színház akkor érdekes, ha a mindennapi életet mutathatom meg a színpadon"

maze 2016. november 24., csütörtök 12:11

Székely Krisztából úgy lett Magyarország egyik legmenőbb színházának szerződtetett rendezője, hogy esze ágában sem volt színházzal foglalkozni. Balett-táncosnak indult, de élni akart; nyitott hát kocsmát Laoszban, sőt a kereskedelmi tévézés gépszíja is elkapta pár évre. Aztán megint valami mást és többet akart, így most Ibsen Nóráját rendezi a Katonában, Ónodi Eszter főszereplésével. Interjú.

A Katona viszonylag frissen szerződtetett rendezőnőjeként most éppen Henrik Ibsen:  Nóra – Karácsony Helmeréknél című darabját próbálod, mióta is? 

Október 19-én volt az olvasópróba, tehát most a próbaidőszak felénél, a sűrűjében vagyunk. Az előadáshoz Szabó-Székely Árminnal Ibsent alapul véve mi írtunk szövegkönyvet, de a végleges előadás szövegébe a próbákon elhangzó improvizatív dolgok is bekerülnek majd. Elsősorban aktualizálni akartuk a történetet, mert hiszem, hogy a problémakör, amivel ez a darab foglalkozik, ma is ugyanúgy is létezik, de a szöveg irodalmisága a századfordulós színház lenyomata, és ezt mi maivá akartuk tenni. Az eredeti darab sok értelemben egyirányú, és megállíthatatlanul robog a végkifejlet felé, számomra túlságosan kitett és direkt módon. Ezeket a direktségeket igyekszünk satírozni.

Engem foglalkoztat a házasság, a hosszútávú kapcsolatok világszintű válsága és azt gondolom, hogy jót tesz a darabnak, ha nem feketén-fehéren ábrázolunk dolgokat. Egy házasság végpontján legtöbb esetben nincsen jók és rosszak, hanem szándékok, hiányok és sok sok elfojtás van. Ezeket keresgélem. Nórát sok esetben nagyon fiatal színésznők játsszák ezzel is alátámasztva és aláhúzva az elnyomó és az elnyomott helyzetét.

...ezzel szemben Ónodi Eszter...? 

Ő azért nem egy húszéves lány, hanem egy nagyon fajsúlyos, művelt, okos felnőtt nő. Ibsennél Nórának nagyjából fogalma sincs, mi történik vele és körülötte; egy gyerek, aki bezárva él a férje oldalán.  Én inkább azt akartam megnézni, hogy milyen negyven körül krízisbe kerülni, esetlegesen mindent újrakezdeni, ami ráadásul nagyon gyakori mostanában. Ilyen módon akartam aktualizálni, nem úgy hogy egy űrállomáson élnek Helmerék (nevet).

Rá lehet ezt húzni az eredeti szövegre?

Mindez benne van az eredeti szövegben is, csak a hangsúlyokat kell máshová helyezni... Valahogy nincs ez rendesen kitalálva. Ha egy nő gyereket szül, attól mintha belassulna körülötte az élet. Persze van, aki újra fel tudja venni a fonalat, de nem ez a jellemző. És ha valakinek már három gyereke van, annak teljesen más ritmusban történik onnan kezdve az élete. Nálam minden szereplő egy helyről indul; osztálytársak (amiről az Ibsen műben szó sincs). Megnézzük, hogy tizenöt év alatt ki mire viszi a közös kiindulási pontból.

A Katona szerződtetett rendezője vagy, mennyire szólhatsz bele abba, hogy mit rendezzél?

Maximálisan. Olyat természetesen nem csinálok, amit nem szeretnék. Mindenki jobban jár, hiszen ha nem tudok mit mondani a darabbal, nincsen mögötte gondolat, az az előadáson is meglátszik majd. Abból sok jó nem sülhet ki... 

Tehát nem akarod a világ összes darabját megrendezni...

Dehogy akarom. Egy ideje női sorsokkal foglalkozom; a Nóra, ha jól csináljuk, akkor az összegzése lehetne ennek az időszaknak, gondolatmenetnek. 

És mi jön a nők után? 

A kiskutyák. Most van egy kiskutyám, nagyon foglalkoztat ez a kérdés, alig van park, ahova el lehet vinni... 

Most komolyan, továbbra is a társadalmi meg politikai kérdésekkel akarsz foglalkozni a rendezéseidben? 

Engem az foglalkoztat, ami körülöttünk van. Nekem a színház akkor érdekes, ha az emberek életének meghosszabbítása történik a színpadon, a mindennapjaikkal, problémáikkal foglalkozhatnak. Nekem a kizárólag szórakoztatni akaró színház unalmas és befeszülök tőle. Jobban érdekel, hogy megfejtsek emberi történeteket és igazságokat keresgéljünk. Olyan előadásokat szeretek nézni, ami beleköt azokba az érzékeny dolgokba, amiben az ember éppen létezik. Ez lehet akár éppen politikai, de magánéleti is. Az egyén különböző helyei, különböző rendszerekben. 

Távolról sincs vége, olvasson még »

Aranyhaj és a nagy szépség- és termékenység-maffia gubanc

Miklya Anna 2016. november 23., szerda 18:52

 

Sofi Oksanen finn írónak eddig négy regénye jelent meg, melyekben közös, hogy általában több nemzedék nőalakjain keresztül, nosztalgia és kellemkedés nélkül, élesen és higgadtan mutat be nemcsak történeteket, hanem szociális, társadalmi, történelmi összefüggéseket, tényeket. És bemutat olyan, elfedni kívánt bűnöket, amik pont azért, mert elfojtódnak és a háttérben maradnak, jóval nagyobb hatással bírnak: akár több generáció életét is tönkre tudják tenni. Oksanent különösen az érdekli, hogy a mindennapi politika és a személyen túlmutató döntések hogyan szivárognak át a mindennapokba, válnak a hősök kicsinyesnek és jelentéktelennek tűnő életének mindennapos terheivé. A finn írónő különösen sokat foglalkozott a huszadik század történelmével, és annak lenyomataival: legújabb kötete, a Norma azonban, eddig regényeitől eltérően, sokkal inkább koncentrál a jelenre.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Dollár Papa Gyermekei megették Csehovot

cukorka 2016. november 22., kedd 14:53

Csehov zseni. Csehov örök. Csehov előre látott mindent. Vagy azóta sem változott semmi – nézőpont kérdése. Ezt a nézőpontot állították a feje tetejére most Dollár Papa Gyermekei, akik eddig főként lakásszínházukról voltak nevezetesek, ám most átnyergeltek nagyobb térbe, méghozzá a Trafó színháztermébe, hogy egy érdekes kísérletet valósítsanak meg. A Csehov című előadás ugyanis nem más, mint egy izgalmas kísérlet arra, hogy egyszer az életben mi, nézők is vígjátékírónak láthassuk Csehovot – ahogyan ő maga is vígjátéknak szánta drámái nagy részét. Kegyetlen egy humora volt, szó se róla...

Talán eggyel jobb az előadást úgy nézni, hogy ismerjük Csehov műveit, de minden kétséget kizáróan úgy sem lehet rossz, ha most hallunk életünkben először a drámaíróról. Eleinte még azt gondolja az ember, hogy valami zanzásított Csehov-összest fog látni, de hamar kiderül, hogy ez azért nem egy Shakespeare Összes Rövidítve, hanem egyetlen történet, amit – mit ad isten! – négy fantasztikus műből férceltek össze. De leginkább a Sirályból. 

Távolról sincs vége, olvasson még »

Az ideális barát türelmes, figyelmes és együttérző, csak néha töltőre kell dugni

Farkas Edina Lina 2016. november 20., vasárnap 17:06

Nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, így az A nevem Alice című dokumentumfilmre is kétkedve ültem be, holott tudtam, hogy ennek az alaptörténete már nem fikció, hanem a közeli jövőt vetíti elő. A Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon látott film ugyanis egy olyan robotról szól, ami képes a beszélgetésre, sőt az érzelmek kifejezésére is, vagyis enyhíteni tudja az emberi magányt. Aha, persze.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Íme a kis hernyó, aki miatt Hayao Miyazaki visszatér a nyugdíjból

Miklya Anna 2016. november 19., szombat 18:17

2013-ban, a Szél támadt premierjével egy időben az animációs filmek ősz japán istene, Hayao Miyazaki bejelentette, hogy ez volt az utolsó filmje: nem tud és nem akar ennél többet mondani az őt körülvevő világról, és már amúgy is benne van annyira nyugdíjaskorban, szóval ő most visszavonul és nem rajzol többet. Aha. Mi, a közönség persze el is sirattuk, hogy nem lesz több Mijazaki-film, bár az idős mester alapította Ghibli Stúdió továbbra is működik, alkotásai pedig azóta is elég magas minőséget képviselnek. A When Marnie Was There furcsa, didergősen szép szellemhistóriája, és a Kaguya hercegnő története című, újfajta esztétikával kísérletező, cseresznyevirág finomságú meséjét is nagyon szerettük, de azért Miyazaki mégiscsak Miyazaki, mi lesz velünk a furcsa, de szerethető lényei, a gépit és organikust ötvöző egyedi látomásai, vagy a sztoriba különböző ürügyekkel becsempészett repülő szerkezetei nélkül?

Hayao Miyazaki
Hayao Miyazaki
Fotó: Frazer Harrison / Getty Images Hungary

A kis hernyó nagy története

Szerencsére az idős mester ugyanolyan aktív és nyughatatlan, mint korábban. Ahogy az a múlt vasárnap az NHK nevű japán televízióban leadott dokumentumfilmből kiderül (mely a beszédes A férfi, aki még nem fejezte be: Hayao Miyazaki címet viseli), Miyazaki a Ghibli múzeumnak dolgozott egy kisfilmen, ami a Kemushi no Boro (Boro, a hernyócska) címet viseli. Azonban úgy érezte, a kis hernyó történetében egy kisfilmnyinél több van, ezért augusztusban benyújtotta a stúdiónak a javaslatát egy egész estés animációs film kidolgozására a történetből.

Miyazaki 20 éve dolgozik a történeten, aminek hőse „egy aprócska, szőrös hernyócska, olyan aprócska, hogy könnyedén szétmorzsolhatnád két ujjad között”. A tervezett 12 perces kisfilmet, ami egy, a Ghibli múzeumnak gyártott rövidfilm-sorozat része, a teljes változattól függetlenül 2017-ben be fogják mutatni. A nagyfilmre valamivel többet kell várni, Miyazaki nagyjából öt éves alkotási folyamatra számít, vagyis mire a film a mozikba kerülhet, ő már nyolcvan éves lesz. Mindenesetre 2020-ban rendezik Tokióban a nyári olimpiai játékokat, ehhez az időzítés különösen jól jön ki.

Bár a dokumentumfilmben nem szerepel, ahogy a Ghibli fejesei rábólintanak a filmtervre, de csoda lett volna, ha nem mondanak rá igent. (Az AnimeNewsNetwork cikke szerint a dokufilmben a Ghibli egyik producere, Toshio Suzuki meg is jegyzi, hogy Miyazaki valószínűleg a haláláig storyboardokat fog rajzolni, mire a stúdió másik dolgozója hozzáfűzi: ettől lenne aztán igazán nagy kasszasiker a film.)

Érthető, ha kiakadsz, ha kiderül, hogy a nagynénid náci tömeggyilkos

Farkas Edina Lina 2016. november 18., péntek 15:18

Sacha Batthyány regénye egy olyan családi titokról fejti le a hallgatás generációs rétegeit, amellyel felmenői nem akartak, vagy egyszerűen csak nem tudtak szembenézni. Amikor tudomást szerez a tényekről, a fiatal újságíró Batthyány-sarjra hárul a cseppet sem hálás feladat, hogy mindezt megtegye, és – halott nagyanyja utolsó kívánságával is szembe szegülve – napvilágra hozza családjának bűnrészességét a történelemben csak rohonci mészárlásként fennmaradt náci tömeggyilkosságban. És nekem mi közöm ehhez? - teszi fel magának (és könyve címében is) a kérdést az unoka, és nyomozása végére, ha a rejtélyt nem is képes teljes körűen feloldani, legalább erre a kérdésre választ kap. Miszerint nagyon is sok – még ha nem is úgy, ahogy azt gondolná.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Az exférjed krimijében megerőszakolnak a sivatagban, ő meg otthagy. Elolvasnád?

Miklya Anna 2016. november 17., csütörtök 19:29

Tom Ford tehetséges divattervező, elképesztő érzéke van színekhez, fényekhez, anyagokhoz, képekhez, és ahhoz, hogy mindezzel atmoszférát teremtsen. És Tom Ford emellett filmrendező is: 2009-ben jelentkezett a Single Man című első filmjével, és 6 évébe telt, mire újra kamera mögé állt. Nem tudom, mi lehet a hosszú hallgatás oka. Lehet az, hogy azért mégsem ez az igazi hivatása. Lehet, hogy ennyi időbe telt megtalálni a tökéletes alapanyagot. De az is lehet, hogy ennyi időbe telt, mire képről képre, beállításról beállításra megálmodta ezt a filmet. Mert az Éjszakai ragadozóknak minden egyes beállítása, képkockája elképesztően gyönyörű: ezt a filmet kockánként be lehetne válogatni egy fotóalbumba, egy divatanyag illusztrációjaként, vagy fellógatni egy kortárs fotóművészeti galéria falára.

896278 33
Fotó: port.hu
Távolról sincs vége, olvasson még »

Tudta? A Zsidó Filmfesztiválon nem csak a Holokausztról láthat filmeket!

Böszörményi Edina , suze 2016. november 17., csütörtök 15:58

Idén ötödik alkalommal rendezik meg a Budapesti Zsidó Filmfesztivált november 17-20. között a Művész Art Moziban és a Kino Cafe Moziban. A 15 filmből álló program célja, hogy minél sokrétűbb képet adjon az érdeklődők számára a zsidóság színes és a többség számára ismeretlen világáról, és bemutassa mai állapotát. És igen, a zsidók életére a mai napig rányomja a bélyegét a Holokauszt. De képzelje, nem csak erről szól az életük: emellett - sőt, ennek ellenére is - szeretnek, küzdenek, önmegvalósítanak, sőt még nevetni és nevettetni is tudnak. Összesen 15 film szerepel a programban, mi pedig segítünk egy kicsit a szelektálásban.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Az év magyar menősége: képregényesített versekkel a halál ellen

Dívány 2016. november 17., csütörtök 10:45

Nem gondoltuk volna, hogy az év egyik legmenőbb és legfiatalosabb kulturális-egészségügyi figyelemfelhívó kampányát épp a Magyar Nyugdíjasok Országos Szövetsége fogja szállítani, de ez még talán külön menőségi faktort is ad az Életbenmaradnának című projektnek. A MNyOSz ugyanis a november 12-i Tüdőgyulladás Világnapjára szerette volna felhívni a figyelmet, és ezt egy rendkívül izgalmas és látványos végeredményű gondolatkísérlettel tették színesebbé, mindenki által „fogyaszthatóvá” és elgondolkodtatóvá.

Kiválasztottak a magyar irodalomtörténetből öt költőóriást és öt verset, majd öt fiatal képregényrajzolót, akik saját stílusukban „képregényesítették” a kiválasztott verseket. És hogy mi az összefüggés a költők, a tüdőgyulladás és a képregények között?

Kölcsey Ferenc: Huszt - Lakatos István tolmácsolásában
Kölcsey Ferenc: Huszt - Lakatos István tolmácsolásában
Távolról sincs vége, olvasson még »

Untermensch Über Alles

Miklya Anna 2016. november 16., szerda 17:00

Nagyon sajnálom, ha ez az ajánló személyesebb lesz a megszokottnál vagy az elvártnál, de az a helyzet, hogy amikor nekikezdtem, felírtam a címet, fáradtan lefeküdtem aludni, és másnap, hogy belekezdtem volna a cikkbe, szembesülnöm kellett azzal, hogy Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztásokat. Nekem pedig arról kellett volna írnom, hogyan lehet megvezetni az egyszerű embereket; hogyan lapul ott valamennyiünkben ugrásra készen a zsigeri náci; hogy mit tesz az emberekkel, ha cserbenhagyva érzik magukat; hogy mit tesz egy egész társadalommal az elburjánzani hagyott ostobaság. Az Örkény Színház Mesél a bécsi erdő című darabját márciusban mutatták be, de most még fájdalmasabb és aktuálisabb, mint valaha. Ami azóta történt, nem egyszerűbbé teszi, hanem nehezebbé, hogy megírjam ezt az ajánlót. És főleg, hogy keserűség nélkül tegyem meg.

856028 33
Fotó: port.hu
Távolról sincs vége, olvasson még »

Kokóznál együtt apukáddal a parkolóban?

Miklya Anna 2016. november 15., kedd 18:53

Biztos voltam benne, hogy a Toni Erdmann remek film lesz: annyit olvastam róla, és annyira csak jókat, hogy vagy a világ őrült meg, vagy van a filmben valami. Azonban féltem tőle és jó darabig halogattam a megnézését. Ez a film arról szól, hogy van egy meglehetősen sikeres, fiatal egyedülálló nő, aki nehezen tud kommunikálni az apjával. Én egy – mondjuk inkább közepesen – sikeres fiatal, egyedülálló nő vagyok, aki nehezen tudok kommunikálni az apámmal. De igazából mindegy, hogy én ki vagyok. Ön, aki olvas, valószínűleg szintén nehezen kommunikál az apjával, akárcsak a gyermekek nagy része, mióta világ a világ, és ha fél ettől a filmtől, minden oka megvan rá. Ez ugyanis egy igaz és jó film. Őszinte és egyszerű. Nem csak a híre teszi. Már az első képkockánál érezni, hogy nagyon fog fájni a végén. Meg még napokig. És aztán nem is hagy csalatkozni ebben az érzésben.

Távolról sincs vége, olvasson még »

"De szuper lett, tényleg kaptam egy medvét! Titokban pont erre vágytam!"

S-W. Zsó 2016. november 14., hétfő 08:30

Képzelje el, hogy a tetoválóművészt egy ponyva választja el a vendégtől, aki a karját vagy a lábát egy lyukba dugva várja, hogy mit varrnak rá. A minta teljes mértékben az alkotó fantáziájára van bízva, a vendég pedig csak a végeredményt láthatja. A Pop-Up Tattoo csapatának hétvégi jótékonysági workshopján jó pár bátor jelentkező átélte a meglepetés varrással járó izgalmakat.

Távolról sincs vége, olvasson még »

Jákob három évszázadon átívelő lajtorjája

Miklya Anna 2016. november 12., szombat 19:31

Ljudmila Ulickaja saját bevallása és kritikusai szerint is a novella, elbeszélés műfajának orosz nagyasszonya: legújabb, magyarul is megjelent kötete viszont regény, nem is akármilyen, egy masszív, hétszáz oldalas családregény. Nagyregény, mindenféle értelemben – olyan, amilyen ritkán születik. Mikor elkezdtem olvasni az egyik este, cseteltem egy barátommal a telefonomon, és arról beszélgettünk, hogy milyen nehéz mostanában úgy igazán olvasni. Mert oké van az e-konyv, de igazából… olvasni egy könyvet, az mégis más. Főleg egy ilyen masszívat, ami, ha végigdőlök a kanapén, nyomja a mellkasomat, főleg a szív felőli részen. Hogy ehhez kell egy kis rászánás. Meg egy olyan könyv, ami elteteti velem a telefonomat. De miután ezt így megbeszéltük, és én végre kezembe vehettem az új kötetet, a Jákob lajorjáját, eltettem a telefont.

Távolról sincs vége, olvasson még »
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 | 38 | 39 | 40 | 41 | 42 | 43 | 44 | 45 | 46 | 47 | 48 | 49 | 50 | 51 | 52 | 53 | 54 | 55 | 56 | 57 | 58 | 59 | 60 | 61 | 62 | 63 | 64 | 65 | 66 | 67 | 68 | 69 | 70 | 71 | 72 | 73 | 74 | 75 | 76 | 77 | 78 | 79 | 80

Travelo utazási ajánlatok

Hirdetés