A Szólít a szörnyet rettenetesen szerettem regényként Szabó T. Anna fordításában: olyan könyvélmény volt, ami egy nagyon nehéz kérdéskört jár körül és dolgoz fel úgy, hogy az egyszerre érdekes, átélhető, felkavaró, katartikus és pontos, mindenféle giccs nélkül. A könyvben lévő mágia pedig, miközben remekül leképezi főhőse életét, újszerű és izgalmas. Hasonlóan tiszta és egyedi könyvélményem volt anno a Híd Terabithia földjére (érdekes módon a két könyv nagyon hasonlít egymásra történetében, hangjában, a kb. ürügyként felhasznált varázsvilág funkciójában is), amit szintén megfilmesítettek, ráadásul éppen a magyar Csupó Gábor. Amikor meghallottam, hogy abból a könyvből film készül, úgy éreztem magam, mint amikor meghallottam, hogy a Szólít a szörnyből film készül. Egyrészt nagyon örültem, hogy a történetet még többen megismerik majd, miközben attól féltem, hogy könyvben működik csak igazán, a vásznon egyrészt veszít a képzelet varázsából, másrészt könnyen giccsessé válhat. És aztán, ahogy a Híd Terabithia földjére filmverziója, úgy végül ez a megfilmesített Szólít a szörny is részben igazolta a félelmeimet. Viszont – akárcsak ott – itt sem bánom, hogy végül elkészült.
A Szólít a szörny című regényt Siobhan Dowd kezdte el írni, halála után pedig kiadója egy másik szerzőjét, Patrick Nesst kérte fel, hogy írjon az ötletből gyerekregényt. Ness meg is tette, és az édesanyja betegségével, gyásszal, dühvel és bűntudattal küzdő kisfiú, Conor története világhírű lett: több mint negyven országban jelent meg (2012-ben nálunk is), és agyondíjazták, nem is véletlenül. Kevés olyan könyv van, ami ennyire torokszorítóan és hitelesen beszél a halállal való szembenézésről. A könyvet ráadásul brutálisan erős grafikus anyag, Jim Kay díjnyertes fekete-fehér illusztrációi egészítik ki.
Ness közreműködött a forgatókönyv elkészítésében: a film így tényleg csak nüanszokban tér el a könyvtől, és érzékelhető benne az eredeti alkotók látásmódja, amit hűségesen követ a rendező, J.A. Bayona. Ez mindenképpen egységessé teszi a hatást, bár a néző elgondolkodik, vajon milyen lehetett volna a film, ha szabadabbra engedik a gyeplőt – ismerve azonban a spanyol rendező eddigi, korrekt, bár nem túl eredeti munkáit, talán nem is feltétlenül baj, hogy megkötötték a kezét.
A történetben fontos szerepe van az illusztrációknak: Conor édesanyja grafikusnak készült, karrierjét a kisfia megszületése szakította félbe, és Conor maga is a rajzain keresztül tudja leginkább kifejezni a benne kavargó, tomboló érzéseket. A film elején is rajzol, és egyszercsak, pontban 12:07 perckor, mintha valaki a nevén szólítaná – ahogy előző éjjel rémálmából is pont ebben az időpontban ébredt. A házuk mellett lévő ősöreg tiszafa elevenedett meg, és vált óriási szörnnyé, Conor azonban nem fél tőle.
Conor mástól retteg
Például attól, hogy egyedül kell végignéznie, ahogy csonttá és bőrré fogyott, nagybeteg anyukája hősiesen tűri a betegséget, és minden kezelésre azt hazudja, hogy na, majd ettől jobban lesz – de nem lesz. Fél többek között a szigorú nagymamától (Sigornuey Weavert mindig öröm látni, itt is), aki magához akarja venni őt, ezzel (a fiú értelmezésében) elszakítva az édesanyjától. Ahogy viszont nem fél a tiszafa szörnytől, ugyanúgy nem tart az őt az iskolában bántó fiúbandától sem. Eltűri, hogy dolgok történjenek vele, mert letaglózva, dermedten és teljesen tehetetlenül nézi a véget, ami szemberobog vele. Az anyja betegségéhez képest egy mászkáló fa nem is tűnik annyira vészesnek.
A szörny ráadásul valóban nem is azért jött, hogy bántsa, hanem hogy történeteket meséljen el neki. Három történetet, negyedikként pedig Conor történetét, Conor igazságát várja majd. Az elmesélt történetek (amik vizualitásukban a Harry Potter filmbe ékelt Halál ereklyéi történetre hasonlítanak, talán nem véletlenül) természetesen mindig pontosan rímelnek arra, amit Conor éppen átél, amivel küszködik: hogy a nagyanyja magával vinné; hogy nem tudja pontosan, hisz-e az újabb kezelésben; hogy az apja, bár jószándékú, de nem tudja vállalni őt és magával vinni Los Angelesbe az új családjához. A szörny jelenik meg akkor is, amikor Conor szembeszáll az őt terrorizáló idősebb fiúval, és ez a szörny válik egyszerre valamiféle apa-, jóbarát- vagy istenpótlékká. A film végén pedig segít Conornak abban, hogy kimondja az őt mélyen megrendítő igazságot, és segítsen elengedni az édesanyját.
Ez a mozi nem a történetmesélés bravúrjairól szól. Szépen haladunk előre, meglehetősen kiszámíthatóan: de ez egyben Conor tragédiája is. Hiába hazudnak neki a felnőttek, hiába hagyják abba a veszekedést, amikor belép a szobába, és csattannak fel újra, amikor becsukja maga mögött az ajtót, hiába néznek el neki mindent a tanárai, az órán való zenehallgatásól kezdve a verekedésig, pontosan látja ő is, hogy mi következik. Bartis Attila írja a Nyugalomban: egy gyerek nem hülye, csak kicsi.
Conor sem hülye, csak kicsi
Látja mi történik, és a felnőttek a folyamatos elhallgatásaikkal – szándékukkal ellentétben – nemhogy óvják, hanem ártanak neki, teljesen egyedül, megküzdési stratégiák nélkül hagyják. Mert amúgy tényleg kicsi, ehhez mindenképp. És nagyon nehéz neki megküzdenie az édesanyjának a szeme előtt egyre romló állapotával.
Őszintén bevallom, hogy anyaként extra nehéz volt végignéznem ezt a filmet. Ilyen szempontból talán jobb is, hogy a Szólít a szörny inkább csak egy nagyon profin felrakott, nagyon tisztességesen elvégzett iparosmunka, mint eredeti alkotás: gyönyörűen fényképezett, pontosan eltalált atmoszférával és remek színészekkel, de számomra mindig egy kicsit, egy iciripicirit túlságosan is elcsúszott a giccs felé. Ezt onnan tudtam, hogy amíg a moziszékben szipogtam, azért elgondolkodtam azon, hogy bár minden rákos beteg olyan kellemesen nézne ki, mint Felictiy Jones, meg bár minden nagybeteg olyan kis szuper english cottage-hangulatú, meghitt otthonban senyvedne, meg azért a nagyívű jelenetek alatt meg-megszólaltak azok a könnycsatornát repesztő, fránya vonósok is...
És kicsit sajnáltam mindezt, mert a Szólít a szörnyből lehetett volna egy sokkal feszesebb, katartikusabb, mellbevágóbb, sokkal valóságosabb és nyersebb és sokkal kegyetlenebb filmet is forgatni. Művészfilmeket kedvelő nézőként én borzasztóan örültem volna ennek, de nem tudom, megtalálta volna-e a célközönségét, mert a brutál téma és alapanyag ezen a kis édességen is átüt, a végeredmény pedig így is súlyos és nehezen emészthető. Egyszóval örülök is, meg nem is. Jók a színészek is: én eredetii nyelven néztem, Liam Neeson tökéletes szinkronhangja a szörnynek, a nekem valami miatt sajnos ellenszenves Felicity Jones egészen, visszafogottan jó, remek nagyanya Sigourney Weaver, öröm volt látni a Black Mirror egyik legjobb epizódjának színészét,Toby Kebbellt az apa szerepében, vagy Geraldine Chaplint igazgatónőként (nagy színésznők kis visszatérése ez a film), de különösen erős a főszereplő Lewis MacDougall alakítása. Kegyetlen jó a kiskölyök, átható tekintettel, a gyerekszínészekre jellemző minden negédesség nélkül – remélem, látjuk még, mielőtt pikkpakk felnő (már 14).
Érdemes megnézni a filmet, ami lehetett volna jobb is, de így is elég jó: az egyetlen, amire vigyázzunk, hogy valóban nagyon felkavaró érzelmileg, egyrészt tartsuk be azt a korhatárt, illetve ha érintett gyereket vinnénk el rá, én előnézném. Az évek alatt filmkritikusként szerzett tapasztalataim szerint anyámnak küldött gyors facebook-üzijeimben tudom legjobban összefoglalni a filmek lényegét: amikor a Szólít a szörnyről kérdezett, így válaszoltam "bőgni fogsz, mint a sz*r, de azért nézd meg, megéri". Ennél jobban nem tudom önöknek sem összefoglalni. Nézzék meg, megéri.
