Hozzá kell szoktatni a közönséget, hogy létezik magyar sorozat

Kapitány Iván operatőrként indult a pályáján, de érdeklődése később a filmkészítés többi kreatív területe felé fordult, és rendezőként, producerként, forgatókönyvíróként is alkotni kezdett (színházban is rendszeresen rendez darabokat). Nagyjátékfilmes alkotóként és reklámfilmesként pedig logikus lépés volt a sorozatkészítéssel is próbálkozni. A fikciós sorozatfejlesztésnek azonban Magyarországon nincsenek meg sem az igazi lehetőségei, sem a szakmai feltételei, ezért Hámori Barbarával közösen elindították a Contentlab Factory néven ismert céget/és ösztöndíjprogramot, ahol szakértő mentorok segítségével amerikai típusú írószobai munkára oktattak fiatal írókat. A Contentlab nem csatornafüggő, hanem független gyártócég: a tőlük elsőként képernyőre került fejlesztés egy szlovák sorozat, a Horna dolna magyar adaptációja, A mi kis falunk, ami nemrég debütált az RTL Klubon. Kapitány Ivánt a magyar sorozatgyártás helyzetéről, a munka nehézségeiről, szépségeiről és persze- lehetőségeiről kérdeztük.

Miért éreztétek fontosnak, hogy a tévés tartalmak felé induljatok? Hogy elkezdjetek sorozatot fejleszteni? A Kossuthkiflivel kezdődött?

Nem. Már korábban is gyártottunk sorozatokat: pl. 2002-ben az RTL számára a Limonádé című sitcomot, ami párhuzamosan futott a konkurens tévé Tea című sorozatával. Ahogy az egyik kikerült a műsorból, ugyanúgy a másik is. De akkoriban – néhány halovány kísérlettől eltekintve – a kereskedelmi televíziók még nem voltak oda a saját fikciós tartalmak gyártásáért, nem is nagyon érdekelte őket. A nagy áttörés az amerikai filmforgatókönyvírók sztrájkjával kezdődött, mert az unatkozó írók beáramlottak a trendeket meghatározó amerikai televíziózásba - új szemlélettel, ami így egyre jelentősebb színészeket vonzott, megváltoztatva a sorozatok gyártását, igazán divatossá téve. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb itthon is elkezdődik a saját fikciós tartalom készítése, ami addigra szinte teljesen eltűnt a hazai televíziókból.

Aztán elkezdődtek a saját fejlesztések – furcsa módon nem az állami televízió járt ebben az élen, pedig igazán az ő feladatuk lenne –, az HBO gyártotta itthon az első sikeres sorozatot, aztán jöttek a többiek. Mire mi a Kossuthkiflis felkérést kaptuk, ami valójában Rudolf Péter produkciója, mi csak a gyártói voltunk, az állami tévén is futott már több sorozat. Ráadásul a Kossuthkifli egyedi termék volt, mert tulajdonképpen egy zárt végű miniszéria, eleve csak 6 részesre tervezve.

Elkezdtetek egy profi írószobás munkát képzéssel, fizetett írókkal, ez a Contentlab Factory. Ez a fajta fejlesztési munka reakció volt a Kossuthkifli forgatása közben, vagy fogadtatásakor szerzett tapasztalatokra?

K.I.: Dehogy, ez jóval korábbi ötlet volt. Amikor még működött rendesen a reklámfilmgyártás, a cégben volt lehetőség egy kis pénzt a haszonból fikciós fejlesztésekre fordítani. Aztán jött a mélyrepülés a reklámpiacon, és más forrást kellett keresnem.

Nagyon sokféle üzleti koncepción gondolkoztam, többekkel is tárgyaltam erről. Ugyanis a hazai tévés-filmes piacon egy fikciós fejlesztő cégnek ez nagy összeg – mégis akkora számról beszélünk, amekkoráról –, de egy befektetési társaság részére nehezen komolyan vehető. Ennek ellenére elindult a dolog, mert találkoztam a GB Partners kockázati tőkealap kezelő vezetőivel, akik láttak fantáziát az ötletben, és támogatták a terveinket, amit Hámori Barbarával és Diószegi Judittal kidolgoztunk.

A szórakoztatóipari befektetés egyik nehézsége, hogy minden előzetes kutatás, statisztika ellenére a termék szubjektív megítélése miatt az átlagosnál kiszámíthatatlanabb, nincsenek igazán működőképes előrejelzések, nehéz olyan meggyőző prognózist mutatni, hogy ez biztosan így vagy úgy fog történni a jövőben. Ugyanis pár hónap alatt váratlanul megváltozhatnak a körülmények, a piaci szereplők, a döntéshozók, ahogy ez velünk meg is történt: már az első év végén korrigálni kellett az üzleti terven.

De a sokféle fejlesztés egyfajta szellemi tőkeként meg is marad, nem?

Nagyjából. De a fejlesztéseket folyamatosan szinten kell tartani, van ami egy bizonyos szituációban eladható, aztán elévül, elöregszik, de az is lehet, hogy pár év múlva újra elő lehet venni. Amiatt sem egyszerű a kérdés, mert ahogy John Vorhaus, az amerikai forgatókönyvíró-mentorunk fogalmazott, ez egy evolúciós folyamat, amit itthon is végig kell járni. Nyilván mindenki rögtön Killinget meg House of Cardsot szeretne fejleszteni, forgatni, de előtte hozzá kell szoktatni a közönséget, hogy létezik magyar sorozat, és lassan lehet emelni a téteket. Ne felejtsük el, hogy az említett sorozatok rétegigényeket elégítenek ki, amire itthon még sokáig nem lesz lehetőség.

És ráadásul tudni kell, hogy eddig a hazai munkákkal szemben olyan masszív ellenállás volt, ami egészen egyedülálló. Amíg a régió országaiban pl. Szlovákiában, Lengyelországban, Ausztriában a helyi tartalmak mindig értékelhető nagyságrendű közönséget vonzanak, itthon általában érdektelenek voltak a nézők, vagy előre negatívan álltak hozzá. Egy akármilyen minőségű külföldi filmnek vagy sorozatnak kétkedés nélkül a sokszorosát elhiszik, mint amit elfogadnak egy magyar tartalomtól.

Ebből mennyi múlik a büdzsén? 

Részben büdzsé kérdése is, igen, bár egy Aranyélet-epizód, ami mondjuk itthon drágának számít, az kint nem számottevő költség. És a kamera ugyanaz, az utómunka ugyanaz, a stábot meg kell fizetni, egy csomó minden ugyanannyiba kerül. A néző pedig elvárja, hogy legyen ugyanolyan a látvány, a trükkök, a megoldások. Bár ez tényleg nagyon fontos, de nem csak ezen múlik. Azért a mostanában készült magyar sorozatok ezekkel együtt kezdik megnyerni a nézőket. És ez pozitív változás.

A mi kis falunk úgy tűnik, jól indított, bejött az Üvegtigrises hasonlóság?

Jól indított. Az Üvegtigris, mint hasonlat kézenfekvő, hiszen az első Üvegtigrisnek társrendezője voltam Rudolf Péterrel és egyik forgatókönyvírója is, meg az operatőre, ahogy a harmadiknak is. Ezzel, mint egy hívószóval fogták meg többen is a terméket, és valóban: ez nem egy Volt egyszer egy vadnyugat,- hanem egy Üvegtigris-hangulatú sorozat. Szerintem az is nagyon fontos, hogy végre nem egy külföldi analógiát kellett keresni, hanem magyar alkotásra hivatkoznak az újságírók, de A mi kis falunk nem az Üvegtigris folytatása.

Kevés a saját fejlesztésű sorozat itthon. Nektek is több saját tervetek várakozik, míg adaptációra van igény. A Válótársak is az, és az HBO-nál is az összes saját sorozat adaptációból indult, mint például a Terápia, vagy a már említett Aranyélet. Az állami tévén látható egy-két munkán kívül nem sok prime time, vagy annak szánt saját fejlesztésű sorozat van.

Mert nem a fejlesztés kevés, hanem a megvalósítás. De bármilyen fájdalmas, tudomásul kell venni a jelenlegi viszonyokat. Egy teljesen új kitaláció nagyon rizikós a döntéshozóknak. Amikor egy programigazgatónak arról kell dönteni, hogy mire akarja költeni egy kereskedelmi csatorna pénzét, akkor kell, hogy legyenek garanciái. Nemcsak a számok, hanem a hangulat, stílus miatt. Ugyanakkor semmire sincs teljes biztosíték. Például az eredetileg holland Válótársak német verziója nem volt sikeres, míg a magyar igen - tehát nagyon sok függ az adaptáció minőségétől.

De reménykedünk benne, hogy ez az olló egyre inkább nyílni fog. Ahogy egyre sikeresebbek lesznek az adaptációk, talán megbíznak majd a saját anyagainkban is. Sajnos a piac kicsi és limitált, nem sok széria futhat egyszerre, ezért ez a folyamat lassú, pedig gondolom minden csatorna forgatna saját gyártású fikciós sorozatokat, ha tehetné.

Megéri egyáltalán egy tízmilliós piacra ilyen minőségű sorozatokat forgatni?

Ha nézik, akkor igen. Hogy mennyiből? Ezt a televíziók tudják, és erre biztosan vannak számításaik. Nem véletlen, hogy jelentősen különbözik, hogy hol és mekkora összegből készül el egy sorozat, de ez talán presztízskérdés is. Az RTL például elég gyorsan reagált a trendre, hogy minőségi saját tartalma legyen, de azt hallani, hogy már a többiek is gondolkodnak saját gyártásban. A néző hozzákapcsolja a csatorna arculatához a saját fikciós sorozatait.

Ti az RTL Klubnak kettőt is gyártottatok legutóbb, a Válótársak második évadát, és most a Mi kis falunkat.

Igen, a Válótársaknak producere voltam, A Mi kis falunkat pedig rendeztem. A Válótársak második évada nyáron forgott, a Mi kis falunk kora ősszel, de annyira össszeértek, hogy a Válótársak záró stábbulija után már másnap indult A mi kis falunk forgatása. Az előkészítés is hosszú idő, ami párhuzamosan folyt a Válótársak forgatásával. És rég volt olyan feszített munkatempójú forgatásom, mint A mi kis falunk negyvennyolc napja.

Miért volt ennyire feszített?

Csak augusztus végén tudtunk kezdeni, és az időjárás a szokásoshoz képest korán elromlott és hirtelen télire fordult, ezért folyamatosan mindent át kellett szervezni, ugyanis nem csúszhattunk szinte semmit, mert a határidők miatt adott időre be kellett fejezni. Három hétig egyfolytában esett, mi meg ott álltunk például egy háromnapos jelenettel, amit egy erdőben lévő focipályán kellett volna felvenni, de mire végre elállt a szakadó víz, a színészek térdig tapicskoltak a sárban. Elkezdtünk egy jelenetet egy pólóban, amit később mínusz egy fokban kellett befejezni, ilyenek. Aztán a kezdődő színházi idény is beleszólt, volt hogy hajnali háromkor kezdtünk, hogy a színész beérjen a délelőtti próbára. De a körülmények ellenére is remek hangulatú munka volt.

A Mi kis falunk is adaptáció, a szlovák Horna dolna című sorozaté. De hogyan talál meg valaki épp egy szlovák sorozatot?

Igen, ez ott hatalmas sikerrel fut több éve, Hámori Barbara mégis teljesen véletlenül akadt rá, nem árulták tévés vásárokon. Az tetszett meg nekünk, hogy azt a hangulatot fogja meg, ami eléggé közép-kelet-európai, hogy tulajdonképpen saját magunkon röhögünk, megértő szeretettel.

Hogyan választottátok a szereplőket, pl. a polgármesternek Csuja Imrét? Mennyire volt saját elképzelésed az egyes karakterekről, és mennyire adott színészben gondolkoztál?

Ha van is jelöltem egy karakterre, szeretek castingot tartani. A polgármester szerepére a fejlesztés alatt más színészben gondolkoztam, de amikor behívtuk próbára, valahogy nem volt megfelelő. Aztán nagyobb castingot tartottuk, akkor javasolta Diószegi Judit producer, hogy hívjuk be Imrét is. Én meg a homlokomra csaptam, hogy hát persze, nekem kellett volna, hogy ő az eszembe jusson!

Mennyit változott a sorozat az eredetihez képest? Milyen volt az adaptáció folyamata?

Az eredeti alapjaitól nagyon eltérni nem lehet. De rengeteg részletet át kellett írni magyar viszonyokra, poénokat, megszólalásokat, vagy hogy éppen mit esznek a faluban. Egy kicsit azért a stílusán is változtattunk, mert a szlovák eredeti inkább bohózatjellegű, mi pedig következetesebb dramaturgiát próbáltunk belecsempészni, ahol lehetett.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak hogy egy epizódnak erősebb íve legyen, a szereplők ne kezdjenek el karakteridegen dolgokat csinálni egy poén kedvéért, és hasonlók. Volt olyan rész, amit kevésbé, de volt, amit úgy át kellett dolgozni, hogy bár a kulcsmomentumok azonosak, de le kellett bontani és újraépíteni körülötte az összes jelenetet úgy, hogy közben mégis nagyon hasonlítson az eredetihez. Ehhez a munkához pedig profi írók kellenek, és akkor visszatértünk oda, hogy bármilyen a büdzsé, bármilyen a rendező, bármilyenek a színészek, egy fikciós produkció sem működhet a jó forgatókönyv nélkül.

Oszd meg másokkal is!
Mustra