Florence Foster Jenkins története az a sztori, ami után tényleg meg kell jegyezni, hogy igaz történet, különben a nézők úgy gondolják, hogy á, biztos csak meglódult a forgatókönyvírók fantáziája. Pedig nem: a harmincas évek New Yorkjában tevékenykedő, zenebolond társasági hölgy, aki annak dacára töltötte meg a Carnegie Hallt, hogy egy hangot nem tudott tisztán kiénekelni, valóban létezett. És a története is úgy zajlott, ahogy azt Stephen Frears rendező elmeséli. Vagy legalábbis – nagyjából.
A tények mindenesetre stimmelnek. Florence Foster Jenkins meghatározó szerepet töltött be New York zenei életében. Szenvedélyesen rajongott a zenéért, ezért lelkesen és bőkezűen támogatott számos olyan előadást, amik nélküle nem jöhettek volna létre, a legnagyobb karmesterekkel, az operaház igazgatójával barátkozott. Mindenki szerette, mert mindenkinek szüksége volt a pénzére. De – ahogy a Florence – A tökéletlen hang című filmből kiderül – nem csak emiatt.
Az első jelenetekben a kissé molett hölgy kőtömbszerű testalkata, valamint bájolgó, cukormázas hangja és gondolkodásmódja közti ellentét önmagában olyan erős, meghökkentő humorfaktor, hogy szinte a könnyeit törölgeti az ember a nevetéstől. Mert az elkényeztetett, szépelgő Florence fura szeszélyeivel és mániáival szánalmasan vicces. És körülötte az egész rendszer, ami arra épült fel, hogy a fájdalmas igazságot távol tartsa tőle, hazugnak és undorítónak tűnik, élén a férjjel, mint „menedzserrel”, aki az éjszakát nem felesége ágyában tölti, hanem eltaxizik a város másik részén lévő lakásában várakozó, természetesen jóval fiatalabb szeretőjéhez. Hugh Grant nek élete szerepe St. Clair Bayfield, az idősödő angol színész, aki pontosan tisztában van vele, hogy tehetsége inkább a kinézetében, tánctudásában és az akcentusában, mintsem valódi színészi képességeiben rejlik (és ha nagyon gonoszak akarunk lenni, ez kicsit ismerős valahonnan…). Amikor azt bizonygatja, hogy mennyire szereti Florence-t, a néző összeborzad, micsoda kígyó ez kitartott férfi. Csakhogy aztán ez az egyszerűnek tűnő szituáció a történet folyamán nagyobb mélységet kap. Florence fejébe veszi, hogy zártkörű estjeiken szöveg nélküli mellékszerepei helyett aktív előadó lesz, újra énekelni fog. Ehhez a férj, St. Clair felbérel egy fiatal, kissé behízelgő modorú zongoristát, Cosmét (akit Simon Helberg, igen, az Agymenők Howard Wolowitza alakít, egyébként szintén briliánsan). Az ő teljesen avatatlan szemén keresztül rajzolódnak ki számunkra a Florence körülötti erővonalak, életének jelenlegi és múltbeli történései, házassága szomorú története, és természetesen – a rendező és forgatókönyvíró akarata szerint – a film egy bizonyos pontján lassan érteni is véljük, mi történik. Megértjük St.Clair tényleg őszinte, odaadó, rajongó szeretetét, ami annak ellenére sem mentes az éleslátástól, hogy nem akadályozta meg, hogy a sorsát saját kezébe vevő Florence, miután rögzítette egy performanszát, kibérelje magát a Carnegie Hallt.
Meryl Streep a legnagyobb színésznők egyike, magától értetődően játszik a néző érzelmeivel. Az egy dolog, hogy technikailag is tökéletes (először megtanulta helyesen, majd megfelelően helytelenül elénekelni a darabokat), de egy jeleneten belül képes a vihogva röhögős poénok mellett a karakter tragikus nagyságát felskiccelni pár mozdulattal, egy-egy tekintettel. Mire a nagy bemutatóig eljutunk, mi is ugyanúgy megszeretjük Florence-t, mint a férj vagy a fiatal zongorista, és a mi együttérzésünket is elnyeri. Ott ülünk, nézzük, ahogy sipítozik a maga furcsa fejhangján a gyerekes örömmel túlcicomázott ruháiban, és rettegünk attól, hogy nehogy összetörjön az őt körülvevő álomvilág.
A filmben a casting és a színészvezetés a legerősebb, még a mellékszereplők is pontosan és erősen játszanak. Sajnos a vége felé olyan olcsó és egyszerű eszközökkel húzza alá a rendező Florence tragédiáját, ami méltatlan Streep játékához (de Frears korábbi filmjeihez is). Most tényleg, miért kellenek vonósok és lassított felvételek a drámai pillanatok alá? Streep mindenféle fölösleges cicoma nélkül képes átadni a karakter összetettségét, mert Florence-szel ellentétben ő valódi, igazi, varázslatos tehetség. Annyira az, hogy szerencsére az alakítását az öncélú giccs sem rontja el.
És a film ami térdet csapkodó röhögéssel kezdődött és zokogással végződött (legalábbis számomra), végül ott hagy a nagy kérdéssel, amit Hugh Grant tesz fel: vajon mi a valódi érték? Ő megbékélt azzal, hogy nem lesz belőle igazán nagy színész, magyarázza, és az ambícióin való túllépéssel kezdődött számára az igazi élet. És valóban, kinek van igaza? A kritikusnak, aki joggal megy haza és ír lesújtó kritikát a pocsék énekesnőről, vagy a férjnek, aki a szeretett nő számára megteremti egy boldog, alkotó, tevékeny létforma illúzióját, ami – éppen a gondoskodásának köszönhetően – valósággá is válik a szeretett személy számára? Kinek éri meg? A művésznek, aki nagyot alkot, tehetséges, de mondjuk boldogtalan, vagy Florence-nek, aki sokat tett másokért, kiteljesedett életet élt, és őszintén csodálták és szerették?
Az igazi történet, és persze a film sem tud választ adni erre a kérdésre, hiszen Florence sikerei egyszer csak félbeszakadtak. Pedig valószínűleg a történet nem létező folytatása lenne csak igazán érdekes. Vagy boldogtalan. Mivel azonban nincs folytatása, mindenképpen nézze meg a filmet. Nem tökéletes – de hát Florence sem az. És igazából a néző sem.
