Beregi Tamás, az Egyetleneim című regény szerzője tíz évig (valójában 12) írta legújabb regényét a Noctambulót. A könyv elkészültére nem (csak) azért kellett várni, mert a szerzőnek egyéb elfoglaltságai is voltak a regényírást leszámítva (többek közt filmforgatókönyvek és egy ismeretterjesztő kötet a számítógépes játékok történetéről), sokkal inkább azért, mert (amint az elolvasása közben kiderül) a három fő csapásirányon futó történetet elképesztő mennyiségű kutatómunka előzte meg. Ha az író bemutatkozó regényét, az Egyetleneimet bárki kiforratlannak találta, a Noctambulo már kedvére való lesz: teljesen egyértelmű, hogy Beregi rátalált saját, egyedi stílusára, és a felkészültség és pontosság is legfőbb erényévé vált.
A Noctambulo főhőse, a fénykép-restaurátor Jonathan a múlt századforduló Londonjában tengeti az elszegényedett dzsentrik kurvákkal, ópiummal és piával elviselhetőbbé tett életét, de egy furcsa álmának köszönhetően úgy képzeli, megvilágosodik, és rájön: közeleg az apokalipszis. Mikor életének utolsó kedves emléke is végleg elenyészik, talál egy régi fényképet egy nőről, majd ennek kapcsán beleszeret egy prostituáltba, és bár eleinte esze ágában sincs kimentenie őt kilátástalannak tetsző életéből, végül mégis rákényszerül. Innentől együtt menekül Minnával, a lánnyal, akinek sorsához a nagyapja jóvoltából több köze is van. De nemcsak a rendőrség üldözi őket, hanem Jonathan rémálmai is, valamint egy félbehagyott mese, amit Minna anyja és Jonathan nagyapja írtak, és ami a látszólagos kulcs lehet mindkettejük megmeneküléséhez.
Beregi története ugyan egy szálon fut, mégis ezen a fent említett három fő csapásvonalon. Az író az iparosodás előrenyomulásával mutatja be, mennyire könnyen látunk ördögtől valónak bizonyos újításokat, és egy alvajáró vízióin keresztül érzékelteti, mennyire könnyű megőrülni, ha értő figyelemmel próbálunk felfogni egy számunkra elfogadhatatlan jövőképet. Emellett helyt ad a mesének, a romantikának és a mítoszoknak is, amik nélkül senki sem lehetne talán az, aki.
Mégis: olvasás közben úgy tűnik, mintha a történet maga csupán körítése lenne egy, a mi időnkhöz nagyon is hasonlító másik kor bemutatásának, amit ugyanúgy a kilátástalanság, a félelem és a tudatlanság vezérel, ahogy napjainkat. Jonathan a világot igyekszik megmenteni, de saját magát se tudja, miközben Minna befejezi nagyapja meséjét, ezzel is megpróbálva felrázni az alvajárót, nem túl sok sikerrel. A korismereten kívül az olvasó betekintést nyerhet egy sereg váratlan (és váratlanul izgalmas) területre is: többek közt a dagerrotípiák restaurálásának világába, a kor kémiai újításaiba, sőt még az Angliában a múlt században fellelhető gombafélék legkülönbözőbb fajtáiba is.
Beregi ügyesen fokozza a kedélyeket, a történet izgalmas, bár nem túl feszes, igaz a feszesség nem is illene a könyv műfajához. Emiatt viszont a vége felé lankadni kezdett az érdeklődésem olyannyira, hogy pár hétre félre is tettem a regényt, mert nem akartam találkozni azzal a világmegváltással, ami felé a főhős kiszámíthatónak tűnően száguldott. De ez inkább nekem, mint érzékeny olvasónak volt csak rossz, mert a végén a szerző szerencsére ügyesen talált kiutat a teljes kilátástalanságból, elvágva az összes szálat és egy viszonylag megnyugtató befejezést adva egy szépen megfogalmazott mesének.
