A Veszprémfest szervezői kissé félve vittek elektronikus zenét rendezvényük utolsó napjára, de a Thievery Corporation felléptetése minden kétséget kizáróan az egyik legjobb döntésüknek bizonyult. Az idei rendezvénysorozat nem született szerencsés csillagzat alatt, bár az ítéletidő csak csütörtök magasságában érkezett meg, ez pont elég volt ahhoz, hogy a fesztivál lényegét – hogy ugyanis az Óváros téren, csodálatos, klasszicista környezetben bulizzon a nép – tönkretegye.
Elég sokan adtak ennek így vagy úgy hangot, sok jegy vált például a közösségi oldalakon is elérhetővé, ahogy kiderült, hogy ez a koncert sem az eredeti helyszínen, hanem a Veszprémi Arénában lesz megtartva. Emiatt aztán kicsit félve indultunk meg, pedig pont vasárnap estére visszahúzódott a vihar, ugrott pár fokot a hőmérséklet, minőségi javuláson esett át a hangulat, ráadásul ott volt az a bónusz, hogy a Thievery mellett Barabás Lőrinc loopos trombitaszettjét is meghallgathatjuk, mert a húszéves fennállását ünneplő washingtoni banda őt választotta előzenekarának ezen a július 17-ei estén.
Benne nem is, de a hangosításában csalódnunk kellett; az óriási hodályban, amit az aréna képvisel, képtelen volt jól megszólalni Lőrinc és a trombitája, de még így is ügyesen pörgette be a bulit. A küzdőtér két szélén élvezhetetlen volt a szett, így középtájon próbálkoztunk, és megnyugtató volt látni, hogy már ekkor is közepesen nehéz lett volna megközelíteni az első sorokat – a trombitás játéka sokakat lenyűgözött.
Aztán kicsivel negyed tíz előtt Barabás abbahagyta és átállt a zenekar, akit eddigre már éhesen várt a főként harminc-negyvenesekből álló, enyhén ittas, de annál lelkesebb közönség. A Heaven's Gonna Burn Your Eyes-zal kezdtek, és senki sem bánta csak én, mert még nem voltam igazán Heaven's Gonna Burn My Eyes-os hangulatban, de nem tartott sokáig, hogy abba kerüljek. Aztán elvitték a lelkemet, letaroltuk a várost és felsorolni is nehéz mennyi őrült jó állapoton kergetett végig a Corporation, és ekkorra már nem szólt szarul az egész, sokkal a inkább a helyére került minden. Ilyesmi volt, sokkal jobb hanggal:
Rob Garza és Eric Hilton még úgyis topon voltak, hogy az egy nappal korábbi, ostravai koncertjüket a hírek szerint heves esőzések közepette kényszerültek megtartani, talán ezért sem volt kérdés, hogy veszprémi fellépésük a romantika teljes hiányát elszenvedő Arénába kerüljön. Amit azonban nem tudott meghozni a helyszín, azt meghozta a közönség, ami legalább annyira kitett magáért, mint maga a zenekar. Bár amúgy is sok ülőhely volt, inkább arról lehetett szó, hogy mindenki, aki mozgott, egy idő után lement jól érezni magát a küzdőtérre, aminek a magjában hamar beállt az egy gombostűt sem lehet leejteni hangulat.
Loulou Djine minden egyes megjelenése óriásit dobott a hangulaton, akárcsak Natalia Clavieré, de akkora volt amúgy is a mozgás a színpadon, hogy az ember csak a fejét kapkodta. A zenekar élesen váltogatott saját stílusai között, reggae-ből a chillbe és tovább; olyan volt, mintha teljesen mindegy lenne, mit csinálnak, boldoggá teszik hallgatóságukat. A végén mindenki legnagyobb megelégedésére kétszer is visszatértek, úgy nézett ki, már tényleg az örömzenélés vezérli az egészet. Szem nem maradt szárazon, és bár a koncert végén az X generáció szülötteinek egyik fele Budapest, másik fele balatoni helyiség(ek) felé vette útját, de panaszkodni senki nem panaszkodhatott...
