A végéről kezdem. Miskolcon voltam épp a szülői házban, amikor a könyvet – nagyjából egy szuszra, mert másképp szerintem nemigen lehet – elolvastam. Az utolsó oldalnál már eléggé kapart a torkom, és amikor remegő szájszéllel becsuktam a könyvet, marhára hálás voltam, hogy az anyám ott sertepertél a másik szobában, és azon a jellegzetes társasági fejhangján csacsog valakivel telefonon, miközben épp egy nadrágomat alakítja át nekem. Abban a pillanatban belém hasított, hogy én tulajdonképpen imádom ezt a társasági fejhangot. Az anyám él, virul és csacsog. Ez jó. Ez nagyon jó.
Sándor Erzsi megcsinálta. Olyan nettó szépirodalmi anyaregényt írt, ami egyszerre szórakoztató és mély – tökéletesen magabiztos írói hanggal. Az Anyavalya emlékeztet minket arra, hogy élni akár vidám dolog is lehet – és ebbe holmi történelmi tragédiák sem tudnak fenékig belepiszkítani.
Anyja helyett anyja
Lehetne persze arra fogni, hogy jó, jó, ilyen anyagból ki ne írna minimum bestsellert, de a dolog azért nem ennyire egyszerű. Sándor Erzsi édesanyja valóban egyedülállóan erős, zavarba ejtően ellentmondásos személyiség volt, tele meghökkentő szókimondással és történetmesélési kényszerrel, de ha nincs a szerző, aki gyakorlatilag átfolyatja magán, magába dolgozza, szinte saját gyerekévé teszi az anyjától kapott virtuális családi arcképcsarnokot, akkor ezt az egészet megette volna a fene.
Hát nem ette. Sándor Erzsi, bár ezek közül a rokonok közül gyakorlatilag senkit nem ismert személyesen, megírta az anyja családtörténetét. Sándornak már a második könyve ez, és úgy látszik, erős késztetése van arra, hogy így vagy úgy, de anyatörténetet írjon. Újságírói vagy írói véna az, ami neki van – ha létezik ilyesmi véna egyáltalán? Van-e abban bármi önmagát beteljesítően végzetes, hogy Sándor Erzsi végül – megvalósítva anyja rá mért karrierálmát – nem színésznőként, hanem újságíróként talált rá igazi hivatására? Talán ez is, mint annyi más kérdés, teljesen felesleges.
Nemtudommal tele a padlás
„Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová." () – mondta, írta magáról első könyve, a Szegény anyám, ha látnám ismertetőjében. Éppen ugyanez a nyers, manírtalan őszinteség köszön vissza a második könyvében is, amely immár nem a saját, hanem édesanyja anyaságáról szól.
Sándor Erzsi 1956-ban pontosan azon a napon született, amikor apja lelépett Amerikába a feleségével és két gyerekével együtt, hogy aztán soha ne is találkozzanak. Erzsi anyja addigra már 38 éves volt. Ugye nem kell magyaráznunk, mit jelenthetett akkoriban ennyi évesen gyereket vállalni Magyarországon, ráadásul házasságon kívül, egyedülálló nőként (nem mellesleg az ember saját nőgyógyászától)? Minden szempontból erős kezdés volt ez – és akkor az Auschwitzban szinte teljesen odaveszett rokonságot még meg sem említettük. Szépen felfeslik a könyvből többek között az is: vastagon van mit feldolgozni azon, ha az ember (Sándor Erzsi anyja, azaz Gitta) a vakszerencsének és a bürokrácia bénázásának hála túléli szinte a teljes rokonságot. Az ember fia/lánya, az egyszeri olvasó pedig szájszélét harapdálva, szorongva röhög Sándor Erzsi idős hölgyrokonán, aki a karjára tetovált számokkal lottózik egész életében – persze hiába, mert az egésznek még ennyi értelme sem volt.
Ne hagyja magát a szójátékos címmel megvezetni. Bár olvastatja magát, de egyáltalán nem könnyű olvasmány az Anyavalya. Erős könyv, téma és stílus tekintetében egyaránt. Sándor Erzsi itt nem pályaelhagyó színész és újságíró. Sándor Erzsi író.
