Akinek volt már szerencséje egynél több Thomas Vinterberg filmhez, annak lehet némi sejtése arról, hogy igenis lehetséges a szentimentális érzelmeket különös kegyetlenséggel (és a dán filmek esetében akár fekete humorral is) keverni családi-baráti környezetben – úgy, hogy a dolog ráadásul működik. A Születésnaphoz vagy a Vadászathoz képest a dán rendező legújabb filmjében a drámát ezúttal szentimentális érzelmek és pszeudo-instagram filterezésű családon belüli vívódás formájában kapjuk, de ez nem jelenti, hogy kevésbé volna gyomorszorító végignézni. Thomas Vinterberg filmje, A kommuna csütörtöktől immár a magyar mozikban.
Egy lakás alatt álló nő
A hetvenes években játszódó történet szerint Erik, az építészprofesszor családfő és felesége Anna, a Dánia-szerte ismert és sikeres tévébemondónő vállalják, hogy az Erik apjától hirtelen megörökölt házban kommunát alapítanak. Közeli és kevésbé közeli barátok költöznek be a tengerparti házba, majd megkezdődik az a közös élet, amelyet a házaspár és 14 éves lányuk addig maximum elképzelni tudtak. A valóság azonban – azon belül is leginkább Erik kapuzárási pánikja – erősen felülírja ezeket az ideákat.
A film egyik legfontosabb változástörténete Anna lassú, eleinte csendes, majd egyre hangosabb összeomlása. Hiába szán a rendező csaknem egy teljes filmórát arra, hogy a kialakuló kommuna csoportdinamikáját megismertesse a nézővel, a legfontosabb szereplő, Anna folyamatosan magára vonja a figyelmet. Az nem egészen világos, hogy Erikben mi a vonzó Anna számára: a férfi hisztérikus, és minden észérvet nélkülöző gyerekes kirohanásai ellenére viszont úgy tűnik, egyszerre kétgenerációs álomparti. Pistuljak meg, ha értem, miért. Sértődékeny és gyáva, ráadásul Ulrich Thomsen (akit Vinterberg több korábbi filmje mellett Szász János Nagy füzetében is láthattunk) fizimiskájának sem áll jól a hetvenes évek divatja.
Lökd ide a sört!
A kommunális együttélés szépségeit és nehézségeit eléggé amatőr dolog lett volna kizárólag úgy megmutatni, mi történik akkor, ha felnőtt emberek közösen használnak egy háztartást, ha valaki nem tud beleadni a lakbérbe, és esetleg nem várt, de mégiscsak bagatell problémák adódnak a házszabályok kialakításakor. Szerencsére a film ritkán esik bele ebbe a hibába, és bár a korhű zenei aláfestéssel megtámogatott közös meztelen fürdések, ebédek, családi ünnepek néha szinte hátborzongatóan idilliek, akad azért ellenpont bőven – és nem csupán egy valóságsó szájbarágásával. Egyszerűen nem ez a fontos. Ja, hogy akkor mi? Nekem például Anna.
Csak a nézését meg a járását
Mondom, Anna (Trine Dyrholm, őt is ismerhetjük a Születésnapból). Minden pillantása, megszólalása, csendes és hangos jelenete olyan mértéktartóan drámai, hogy még akkor is hiszek neki, amikor amúgy baromira nem értem, miért csinálja. Hogy miért kell ennyire jófejnek és higgadtnak maradni akkor, amikor a férje – aki enyhén szólva is pofoznivalóan jellemgyenge – olyan, amilyen? Hogy miért mosolyog meg simogat olyankor, amikor a leghiggadtabb asszonyi számítások szerint is minimum kiabálnia és karmolnia kéne? Mindegy, nézze meg, ha többet írnék róla, tutira beleszpojlereznék, és bár történetvezetésileg a film nem egy sok ismeretlenes egyenlet, azért a vége felé a „megoldás” mégis okoz némi meglepetést.
