A határozottság nemtől független, és nem egyenlő a keménységgel

Kálmán Olga, az Egyenes beszéd műsorvezetője második, Álomország című könyvében a menekültválság megértéséhez ad támpontokat. A kemény vitapartner hírében álló újságíróval az ATV stúdiójában találkoztunk, hogy kivesézzük a könyvét, de beszélgetésünk alatt szó esett arról is, hogy a határozott, okos nőkről milyen előfeltételezések keringenek. Interjú.

Az ismerőseim a lelkemre kötötték, hogy mindenképpen számoljak be róla, tényleg olyan kemény vagy-e a valóságban is, mint a vitapartnereiddel a műsorodban.

(nevet) Ezt Lucától, a lányomtól is szokták kérdezni. Ilyen szempontból nehéz lehetett a számára, főleg, ha egy-egy barátjának a bemutatására gondolok. Nem lettem volna szegény srácok helyében, akik beleszerettek egy lányba, akiről aztán kiderül, hogy Kálmán Olga az anyja! De szerencsére minden alkalommal úgy öt perc alatt sikerült eloszlatni a tévképzetet, miszerint ,,embert eszek”.

Ezek szerint tényleg igaz, hogy a férfiak félnek a határozott nőktől és azt hiszik, hogy az élet minden területén kemények.

Megmondom őszintén, nem értem, miért kell csodálkozni azon, ha egy nő határozott? Miért is ne lenne az? Igen, határozottan kérdezek, szeretem, ha a beszélgetőpartnereim nem bújnak ki a válaszadás elől, de ez nem jelenti azt, hogy otthon öt keresztkérdéssel fogadom a gyerekeimet és a férjemet. A határozott kérdésfeltevés nemtől független és végképp nem jelent egyet az állandó keménységgel.

Ha ez nem lenne így, valószínűleg a lányoddal sem tudtál volna harmonikusan együtt dolgozni. A közös munka kinek az ötlete volt?

Mindig szoros kapcsolat volt kettőnk között, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy korán szültem, így hamar egymás barátaivá váltunk. Pont ezért teljesen természetes volt, hogy Luca eszembe jutott mint alkotótárs, még arra is emlékszem, hogy épp hazafelé tartottam, amikor beugrott az ötlet, mindketten teljesen lázba jöttünk. Fantasztikusan jó volt együtt dolgozni, és tudtuk, hogy ez az élmény akár még azt is feledtetné, ha nem olyan lenne a könyv fogadtatása, mint amilyet szeretnénk.

De nem így történt, márciusban még Németországban is felolvasóestet tartottak a könyvedből. Utólag hogy vélekedsz az Álomországról, van amivel kiegészítenéd, tekintve, hogy folyamatosan történnek az események?

A könyvem pont a párizsi terrortámadás napján került a nyomdába, emiatt volt is egy hosszabb éjszakám, nagyon sokat vívódtam, visszahívjam-e, hogy még hozzátegyem azt a 10-15 oldalt, amit az események kapcsán írtam. De másnap arra jutottam, hogy egyszerűen nincs értelme, és ma is azt gondolom, hogy a könyv így kerek egész. Az elejétől fogva arra törekedtem, hogy minden egyes fejezet kapcsolódjon valamilyen formában egymáshoz és a téma komplexitásához. Hogy mi történt Párizsban, szilveszterkor Németországban, aztán márciusban Brüsszelben, és milyen egyéb események történnek a mai napig más országokban - gondolok itt a különböző zaklatásos esetekre, terrortámadásokra -, nyilván hozzátartoznak a témához, de szervesen sokkal inkább a napi eseményekhez kapcsolódnak, mint az okok, sorsok, érvek összefüggő egészéhez. Egyébként az Álomország megjelenésekor többen megkérdezték, hogy szerintem aktuális-e még a könyv, hiszen Magyarországon a kerítés felhúzása óta alig látni menekülteket. Igen, tény, hogy hazánkba már csak elenyésző számban érkeznek menekültek, de ettől függetlenül a migrációs folyamat még mindig tart. Gondoljunk csak Görögországra, ahová továbbra is ezrek érkeznek gumicsónakokkal.

Megtehetted volna azt is, hogy a könyvet kizárólag az asztal mögül írod meg. Az érzékenyítés szempontjából volt fontos, hogy interjúkat is belefűzz a könyvedbe?

Az első perctől kezdve ez volt a koncepció, nem menet közben jött az ötlet, hogy interjúkat készítsek. Alapvetően az volt a cél, hogy elmesélt sorsokon keresztül próbáljuk megérteni és megértetni, hogy emberek ezrei miért is jönnek Európába. Szerettem volna megmutatni, hogy a hírekben hallott, olvasott statisztikák nem egy névtelen, arctalan tömeget jelölnek, ami hömpölyög Európa felé, hanem minden egyes számhoz emberi sorsok tartoznak. És igen, az élettörténeteken keresztül mindig sokkal könnyebb megismernünk, megértenünk, a világ történéseit. Nem mondom, hogy a könyvemben szereplő sorsok érvényesek az összes menekültre, hogy ezeknél nincsenek borzasztóbb, vagy egyszerűbb történetek, de ezeknek az interjúknak a szerepe annyi és nem több, hogy segítsenek minket a megértésben.

Az interjúalanyok nehezen meséltek a múltjukról?

A felszínes kérdéseken túl ezek az emberek roppant bizalmatlanok, ami érthető, hiszen sokukat az útjuk során akár többször is kijátszották, átverték, bántották, emellett pedig nem lehet tudni, hogy milyen traumákat éltek át a hazájukban. Ráadásul én a személyes történetükre voltam kíváncsi, ők pedig nagyon nehezen beszéltek a múltjukról, sőt azok az interjúalanyaim is nehezen nyíltak meg, akikkel Skype-on beszéltem és már hivatalos menekültstátusban éltek Németországban. A legtöbben Európába érkezve lezárják a múltjukat, számukra - érthető módon - a visszaemlékezés túl fájdalmas. Nemcsak az átélt szörnyűségek, hanem a hátrahagyott családtagok miatt is, akiket lehet, hogy soha többet nem látnak viszont. És nem utolsó sorban a szótlanságuk arról is szólt, hogy semmiképp nem akartak Magyarországon maradni. Mérhetetlen nagy félelem volt bennük azzal kapcsolatban, hogy esetleg valami olyat mondanak, ami miatt a hatóság itt tarthatja őket.

Sok borzalmas történtet hallgattál meg, érzelmileg mennyire tudtál elhatárolódni tőlük?

Nem volt mindig egyszerű. Újságíróként rutint szereztem ebből, napi szinten kattintok az egyik módból a másikba. Magyar állampolgárként élem az életemet, nyilván engem is felbosszant egy-egy hír, de amikor munka van, akkor már nem a felháborodott civil vagyok, hanem újságíró, akinek nem az a feladata, hogy a saját véleményét hangoztassa. Természetesen ezek az interjúk mások voltak, mint a stúdiós beszélgetések, a beszélgetőpartnereim történetei pedig még akkor is megérintik az embert, ha a hírekből hallja vagy a sajtóban olvassa. Amikor ezeket személyesen mesélik el neked, az hatványozottan súlyosabb, egyszerűen nem létezik, hogy ne érintsen meg valamennyire.

Túl nagy vállalás lett volna egy olyan interjút is belefűzni a könyvedbe, amelyben olyan személy szólal meg, aki vállaltan gazdasági okokból, egy jobb élet reményében érkezett Európába?

Szerintem ezek az interjúk ilyenek is. Ha valaki a halál vagy a kilátástalanság elől menekül, az nem okvetlenül jelenti azt, hogy közvetlenül lőttek is mellette, vagy a szeme láttára ölték meg a szomszédját. A meneküléshez bőven elég az a fajta kilátástalanság, ami mondjuk Eritreában van, ahol rossz magaviselet miatt a seregbe visznek gyerekeket, ahol a jövőtlenség generációk óta halmozódik. Meg kell értenünk, hogy csak azért, mert ők sokkal rosszabb körülmények, életfeltételek között élnek, még nem jelenti azt, hogy elszigeteltek a világtól. Ott is használnak internetet, sokuk tájékozott, tanult ember, akik pontosan látják és tudják, hogy az országukkal ellentétben vannak a világnak élhetőbb részei is.

A könyvben megszólal Hack Péter jogtudós is, aki a vallási, kulturális, történelmi háttereket boncolgatva több között azt is mondja, hogy az iszlám vallású tömegek integrálása szinte lehetetlen, de azt is megfogalmazza, hogy a menekültek területfoglalás céljából érkeznek Európába. Nem túl szubjektív ez a fejezet?

Amit ő képvisel, fontos része a közgondolkodásnak, ezért gondoltam, hogy ott a helye a könyvben. Annak sincs igaza, aki azt mondja, hogy nekünk európai embereknek tárt karokkal kell fogadnunk a kilátástalanságból, a háborús övezetből, elnyomásból menekülők végtelen tömegét. Naiv gondolat azt hinni, hogy csak azért, mert jót cselekszünk, sínre kerülnek a dolgok, és a menekültek integrálásra egy csettintésre meg fog magától történni. A Hack Péter által megfogalmazott buktatók, nehézségek, kulturális szakadékok igenis léteznek. Ezekkel pedig számolni kell Európa vezetőinek.

Ez mind igaz, de Hack helyenként sarkosan fogalmaz és senki nem reflektál a szavaira. Nem mondja el az álláspontját egy másik szakértő, mondjuk egy iszlámkutató.

Erre reagálnak az interjúk, az iszlámkutatás ott van a sorsokban, a feltevések pedig reflektálnak egymásra. Az egyik elmondja, hogy ki ő és min ment keresztül, a másik pedig elmondja, európaiként mit gondol a menekültekről. Egyelőre Európában az integrálás óriási kérdés és probléma, a legtöbb országban beletörődtek abba, hogy egyes városrészekben már szinte csak törökök, arabok laknak, ahol ők másként élnek, mint a város többi lakója. Jogos az attól való félelmünk, hogy mi lesz azzal a sok százezer emberrel, akit befogadunk, hogyan fog történni az integrációjuk, egyáltalán meg fog- e történni, milyen és mennyi konfliktus alakulhat ki az együttélésből. A beilleszkedésükben az sem segít, hogy az európai ember hajlamos az általa nem ismert nációkról azt feltételezni, hogy hozzá képest ők vademberek. De az igazság az, hogy a legtöbb menekült a ,,korábbi életében” dolgozott vagy tanult, nem kevés közülük diplomás, arról nem beszélve, hogy zömében a legszegényebbek, tanulatlan réteg maradt otthon, mivel ők nem tudták finanszírozni az utazás költségeit.

A beilleszkedés mindkét félnek nehéz, ők sem feltétlen arra vágytak, hogy egy teljesen idegen kultúrában kelljen új életet kezdeniük. Törökországban több millió menekült él már évek óta, akik abban reménykedve indultak el a hazájukból, hogy hamarosan rendeződnek a háborús konfliktusok és visszatérhetnek az országukba. Tévedés, ha azt gondoljuk, hogy ezek az emberek arról álmodozva jöttek el a hazájukból, hogy ,,de jó lesz majd Svájcban, vagy Németországban élni”! Ők átmeneti megoldásként tekintettek a törökországi menekülttáborokra. De ez az ,,átmeneti időszak” már túl hosszúra nyúlt, a menekülttáborok életkörülményei egyre rosszabbak, a kilátástalanság pedig egyre nő, érthető okokból egyre többen indulnak el olyan célországok felé, amelyekről azt gondolják, vagy azt hallották, hogy ott esélyük nyílhat egy jobb életre.

A könyvedben azt írod, hogy rendet szeretnél tenni a fejekben”, de vajon a szavaid célba érnek?

A könyvvel kapcsolatban nem voltak hiú ábrándjaim, de van egy helyzeti előnyöm: a munkám kapcsán sokan ismernek, és hála az Istennek szeretik, amit csinálok. Biztos vagyok benne, hogy a saját nézőim között is jócskán akadnak olyanok, akikben kérdések, dilemmák, félelmek fogalmazódtak meg, amikor azt látták, hogy emberek ezrei jönnek Európa felé. Nem azért írtam ezt a könyvet, hogy másként gondolkodjanak az emberek a menekültekről, hanem azért, hogy kezdjenek el gondolkodni a témáról. Ha már csak egyetlen olvasó is azt fogja mondani, hogy ez a könyv segített neki az összefüggéseket megérteni, vagy más perspektívából is szemlélni a menekültválságot, akkor már megérte megírnom.

Nehéz volt a szubjektív véleményedet visszafognod, főleg egyes fejezeteknél?

Újságíróként elsősorban a kérdezés a feladatom, nem pedig az, hogy a saját véleményemet kinyilvánítsam, de egy interjú felépítésében, vagy az összeállított kérdésekben, még ha halványan is, benne van a véleményem. Ez teljesen normális, hiszen az újságírók sem érzések nélküli robotok. Ugyanígy egy könyv szerzőjeként sem tudok úgy írni, hogy akár a szerkesztésben, az anyagok kiválogatásánál, vagy a fejezetek összefűzésénél ne legyen benne valamilyen szinten, mit gondolok a téma kapcsán. Mint minden szerző, én is megpróbáltam a saját magam által helyesnek talált gondolkodási útvonalat kijelölni, például azzal, hogy a fejezeteket milyen sorrendben pakolom egymás után. Az én véleményem, miszerint nem mondhatunk értékítéletet a menekültekről anélkül, hogy ne tudnánk, mi történt az elmúlt években a Közel-Keleten, úgy nyert érvényt a könyvben, hogy írtam a történelmi és politikai háttérről.

A köteted gerincét Nedja naplója adja, amit már a könyv készítése során kaptál meg. A lány feljegyzései mennyire borították fel az eredeti koncepciót?

Nagy fejtörés volt, hogy ez adja-e a gerincét. Én általában úgy működök, hogy az interjú súlya nem akkor nehezedik rám, amikor készítem, hanem előtte, amikor kitalálom, hogy milyen irányba indítsam el a beszélgetést. A könyvemnél is az okozta a nehézséget, hogy a sok történetet miként fűzzem össze és gyúrjam egy komplex egésszé. Miután végre, sok éjszakázás után összeállt a szerkezet, jött Nedja, és vele együtt a teljes tanácstalanság, hiszen mindaz, amit elterveztem egy pillanat alatt, újra képlékennyé vált. A kezembe került ez a napló, ami óriási bizalmat feltételez, de sehogy sem illeszkedett bele a szerkezetbe, amit kitaláltam. Végül arra jutottam, hogy ez lesz a fő gerince a könyvnek, és erre fogom ráfűzni a többi fejezetet, mint csigolyákra a bordákat. Az előbb már említett németországi felolvasóest nagy siker volt. Nedja naplóját Németországban letelepedett menekültek olvasták fel, nagy hatással volt a közönségre.

Hogyan történhetett meg, hogy pár órás ismeretség után rád bízta a naplóját?

Nehéz körbeírni vagy akár megfogalmazni azt a helyzetet, ami akkor megtörtént. Leginkább az volt benne, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen találkozás. Nem mondhatom azt sem, hogy összebarátkoztunk, hiszen pár óra alatt nem születnek barátságok, de arra pont elég volt, hogy kiderüljön, működik közöttünk az összhang. Nedja nyitott volt, megmutatta a rajzait, én bemutattam a lányomat, beszélgettünk, majd mielőtt elbúcsúztunk, egyszerűen rám bízta a naplóját. Nem volt benne olyan szándék, hogy megismerjen engem, vagy később akár felkeressen, nem azért kellett találkoznunk, hogy örökre barátok legyünk, ez a jelennek szólt. Nem szoktam azon gondolkodni, hogy mi sorsszerű, de ezt a találkozást mégis annak mondanám.

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek