Nem kattantam rá a Click-re

Click” címmel fut egy viszonylag új darab a Bethlen Téri Színházban, amit Ujszászi Dorottya rendezett és koreografált. A Közép-Európa Táncszínház repertoárjában ő az első olyan fiatal koreográfus, akinek a munkája beépül a Bethlen Színház műsorába, az Ifjú Koreográfusok Fóruma tehetséggondozó programjuk keretein belül.

Közép-Európa Táncszínház

A Közép-Európa Táncszínház nagy múltra tekint vissza: Magyarország elsőként alakult táncszínháza, mely a független kortárs táncegyüttesek között a legismertebbek közé tartozik hazánkban és külföldön egyaránt. Ahogy ezt nevében is hirdeti, vállalja egy adott földrajzi régióhoz való kötődést, ebben határozza meg önmagát. Programszerűen kutatja és értelmezi ennek a régiónak mozgásvilágában kódolt sorsát.

 

„Nem biztos, hogy boldog, aki párkapcsolatban él, illetve nem biztos, hogy magányos, aki egyedül van" - mondja a darab szlogenje, és mivel ezzel csak egyetérteni tudok, kíváncsi lettem rá. Amit a színház honlapján találtam róla, csak még kíváncsibbá tett. Természetesen a szerelemé a központi szerep az egyórás előadásban, mindezt azonban nem egyszerűben táncban, de rögtön a consla nevű, kontaktimprovizációra és salsa-alapokra épülő kortárs táncban összefoglalva. És ki az, akit ne csigázna fel egy kis latin-amerikai zene tánccal kombinálva, meg a hozzá annyira jól passzoló szenvedés?! Ha önt igen, akkor csalódni fog: ahhoz, hogy ez az egész jól átérezhető legyen, hitelesnek is kell lennie. 

Nem rossz, csak nem az

Aki már volt olyan országban vagy barrióban (az egyes városokban latinok által lakott városrészek - a szerk.) ahol a salsa, mint műfaj képviselteti magát, netán ott helyben látott is egy-két ilyen előadást, az ne menjen el erre, mert csalódni fog. Ha nem járt ilyen helyeken, mindössze csak imádja és érti a latin-amerikai dallamokat és szövegeket, akkor se. Nem, azért, mert rosszul van összerakva, vagy rosszak a táncosok, egyáltalán nem.

Egyszerűen arról van szó, hogy olyasvalaki, aki soha életében nem táncolt salsát, nincs a vérében a lüktető zene, nem élt, de még csak nem is járt semmilyen spanyol nyelvterületen, soha nem fogja tudni visszaadni azt, amiről ez az egész szól. A mozdulatokat persze el lehet sajátítani, de ennek a szenvedélynek, a partner iránti érzelmeknek a kifejezése, amit a spanyol ajkúak a kultúrájukkal együtt hordoznak magukban, nem tanulható. És számomra sajnos, ez már az első pillanatban érződött a produkción. 

Valamiért nagy divat lett az elmúlt 4-5 évben, hogy klasszikus táncokat modern tánccal keverjenek – vagy csak úgy két, némileg hasonlító stílust összehozzanak. Kár, hogy ebben az esetben ez egyáltalán nem szerencsés, például mert semmi közös nincs a két táncban. Elemeket persze lehet innen-onnan belecsempészni, de totálisan összekeverni a kettőt, teljesen fölösleges: salsa-alapokat modern „ugrásokkal” kombinálni finoman szólva is furcsa összképet ad. 

Nem kell a beszéd

A táncosok egy táncelőadásban általában nem beszélnek. Így volt ez itt is – vagyis így kellett volna lennie, és jobb is lett volna, ha tényleg így van, mert a táncosok a történet egy pontján előbb tátogni kezdtek, majd az előadás vége felé már hangosan meg is szólaltak. Dramaturgiailag azonban nem láttam értelmét: ha az előadók profin „el tudják mondani” tánccal, hogy mi történik éppen a darabban (ahogy ez elvárható lenne), egyáltalán nincs szükség beszédre. És lássuk be, attól, hogy valaki jó táncos, még nem biztos, hogy jó színész is…

Szenvedjünk már kicsit

Ha egyszer szerelem van, meg szenvedély, akkor ugye, szenvedés is lesz, ez tiszta sor. Sajnos azonban a koreográfus megelégedett ennek kifejezésére azzal, hogy minden táncosra osztott egy szólót, amiben a táncos vergődött a földön. Pedig egy kis fetrengés önmagában nem annyira kifejező: sokkal erőteljesebb lett volna, ha a négy lányból és három srácból álló bandából kevesebben „halnak bele” a szerelmi csalódásba, azt viszont jobban kidolgozva, sokkal több érzelemmel teszik. Szerencsére a táncosok közül két lány zseniálisat alakított, illetve egy srác is kitűnő volt, őket nézve bele tudtam élni magam a táncba és abba, amit éppen elő akartak adni a testükkel. Ha csak ők hárman szerepeltek volna az előadásban, simán elvitték volna a darabot. Főleg, hogy a zene kifejezetten élvezhető volt, főleg a végén Ujvári Péter, az egykori UP! zenekar frontemberének két szólójával. 

A produkció jó kezdeményezés, és meg is állná a helyét, ha több volna benne a "latin vér" – akkor még ez az egy óra is kevés lenne. Most, a jelenlegi felállásban nekem viszont kicsit soknak tűnt.

Oszd meg másokkal is!
Mustra