Még bő egy hónapig látható a budapesti Centrális Galériában A mexikói bőrönd című kiállítás, amely a világhírű fotós és haditudósító, Robert Capa elveszettnek hitt, a spanyol polgárháború alatt készült képeit mutatja be. A kiállításon nemcsak Capa, hanem a korabeli hadifényképészet úttörői is megjelennek, a 90-es években előkerült bőröndben ugyanis ott voltak Gerda Taro, a Chim becenévre hallgató David Seymour és Fred Stein képei is – ez utóbbi leginkább Capát és Gerda Tarót fotózta, még békeidőben.
Akiért a harang szól
Kiváló kiállítások, a nevét őrző díjak és központ, valamint az öröksége iránti rajongás is mutatja az óriási kultuszt, amely az utóbbi években Budapesten kialakult Robert Capa személye és munkássága körül. A már tizenhét évesen – a Horthy-rendszer elől – előbb Berlinbe, majd Párizsba emigráló Capa a saját korában szokás szerint nem kellett, most azonban ezeken a kulturális csatornákon keresztül mégiscsak hazatér.
Ebbe a mintázatba illeszkedik a Centrális Galériában február 21-ig ingyenesen látogatható kiállítás, amely a bizonyos mexikói bőrönd történetét meséli el és mutatja be, nemcsak képekben, hanem korabeli újságok, levelek, egyéb történeti és archívumi dokumentumok segítségével. Minden kiállítás térben elmesélt történet, ez pedig nemcsak egy, hanem rögtön két történet is: egyszerre bontakozik ki ugyanis a fotókat rejtő bőrönd kalandos útja Párizstól Mexikóvárosig, és a fényképekből kiolvasható háborús mese egy olyan időszakból, amelyben számos ismert baloldali értelmiségi veszítette életét. A spanyol polgárháború nemcsak előjele, de felvezetése volt a nem sokkal később bekövetkező világégésnek: a nacionalista és köztársaságpárti csapatok egymásnak feszülésében már ott volt a későbbi narratíva, amely végül a 20. század további részében is meghatározta a világtörténelmet.
Robert Capa évtizedekig elveszettnek hitt, a spanyol polgárháború alatt készített felvételei kalandos úton kerültek Mexikóba, ahol szerencsés véletleneknek köszönhetően a kilencvenes években találtak rájuk. A közel 4500 negatívból álló anyag végül egy ír filmrendező, Trisha Ziff közbenjárásának köszönhetően került 2007-ben a Capa életművét őrző New York-i International Center of Photography-ba. Ekkor derült ki, hogy a negatív tekercseken nem csak Capa eddig ismeretlen felvételei vannak, hanem a lengyel származású Chimnek (David Seymournak), és Capa fiatalon, épp a spanyol polgárháborúban életét vesztő szerelmének, Gerda Tarónak korábban soha sem látott képei is. A bőrönd valójában három dobozt jelent, amelyet nagy valószínűséggel maga Capa és Chim állítottak össze 1939-ben, Capa barátjának, Weisz „Chiki” Imrének a segítségével, akinek nagy szerepe volt abban, hogy Párizs 1940-es német megszállásának zűrzavarában az anyagot sikerült külföldre menekíteni. A bőrönd anyagáról egy ideig azt terjesztették, hogy hamisítványokat tartalmaz, azonban szerencsére kiderült, hogy ez nem igaz: összességében az egyik legfontosabb gyűjtemény lehet, amely megmutatja a háború különféle arcait, ugyanakkor azokat a technológiákat is, amelyek a háborús fotózást önálló műfajjá tették a huszadik század első harmadában. Ehhez nyilván kellett az is, hogy a háborúk száma sajnálatosan emelkedjen, és arról sem szabad elfeledkezni, hogy a médiafelületek folyamatos fejlődésével, az információéhség terjedésével a módszerek és a megjelenés is egyre rafináltabbá váltak.
A győztes nem nyer semmit
A mexikói bőrönd képeit nézegetve különösen élessé válik béke és háború, szabadság és menekülés, élet és halál konfliktusa. A mára leginkább turistaközpontként ismert spanyol városok romjain katonák és civilek várják a döntések eredményét, amelyhez nem volt közük, mégis az ő sorsukat határozta meg. Gerda Taro, a ragyogóan tehetséges, fiatal lány párizsi kávéházak teraszán mosolyog Robert Capa mellett, vagy pózol viccesen és kislányosan vetetlen ágyban, hogy azután 1937-ben, alig 27 évesen egy olyan háborúban veszítse életét, amelynek létéről kevesek mellett ő tudósította a nagyvilágot. Szomorú adalék, hogy a kiállításon szereplő fotósok közül egyedül Fred Stein – aki egyébként sem elsősorban haditudósító volt – nem a harcmezőn halt meg: Capa 1954-ben Indokínában aknára lépett, a lengyel származású, de később szintén Párizsba emigráló Chim pedig 1956-ban halt meg Szueznél, egyiptomi katonák sortüzében.
Whiskey, rum, cigaretta, táviratok, csokoládé, fekete-fehér címlapok, felfordult világrend egy idilli környezetben: menekülő emberek, szétbombázott katedrálisok, elporladt műtárgyak, átmeneti szállások, lövészárkok, fiatal, szerelmes, haldokló emberek rajzolják meg az ívét ennek a kicsit sem vidám történetnek, amely a képeken és a hozzájuk tartozó – egyébként nagyon plasztikus – leírásokon keresztül egy másik városban, egy másik évszázadban is elérhetővé válik. A háború képei mindig megrázóak, különösen akkor, ha utólag tudható: mindent el kellett veszíteni. Capa, Taro, Chim képein még nem a veszteség, hanem az ahhoz vezető út látszik, hol szinte konstruktivistán semleges beállításokban, hol meggyötört emberek arcának ráncaiban.
Búcsú a fegyverektől
A kiállítás persze azok számára is érdekes, akik nem a romantikusnak beállított háborús történetek valódi arcát, és nem is a különféle igazság-elbeszélések esendőségét akarják megnézni, hanem egyszerűen csak történelmi tablót látnának arról, hogy milyen, amikor a háború hazatér. A terror, a csata, a menekülés, a kiszolgáltatottság képei 1936-ban éppen olyanok voltak, mint ahogyan ma is látjuk őket, a bennük és rajtuk megjelenő félelem úgyszintén. A jaramai csata képei, Taro madridi és valenciai háborús életképei, vagy Capa fotói a köztársasági menekültek franciaországi internálótáborairól nemcsak az akkori, hanem azóta eltelt háborúk nyomorát és kiszolgáltatottságát is őrzik, mintha csak minden fénykép egy újabb értelmetlen adalék lenne a soha véget nem érő harcokhoz. Hiába telt el nyolc évtized, és hiába kérték azóta számosan, hogy adjunk esélyt a békének, ez nem történik meg – ennek fényében pedig különösen izgalmas látni azokat, akik megteremtették a háború képeinek elbeszélési kereteit.
