STÍLFŰRÉSZ, A DÍVÁNY KULTÚRBLOGJA

"A Giro d'Italián én is végigtekerem azt a három hetet"

2016. január 17., vasárnap 18:18

Nem lehet egyszerű dolguk mostanság a fotósoknak, tekintve, hogy ugyanarról a pillanatról gyakran egy civil sima telefonnal elkapott képe járja be a világot. Ezzel együtt még mindig vannak olyanok, akik nem hajolnak meg a hírverseny előtt és ragaszkodnak ahhoz, hogy fotóik maximális minőségben jelenjenek meg. Bálint Richárd, aki 19 éve fotóz sporteseményeket, pont ilyen: eddig összesen tíz fotóalbuma jelent meg, a legújabb nem is olyan rég, Giro d'Italia Face to Face címmel. Ebben a híres kerékpárverseny pillanatait örökítette meg úgy, hogy albuma egyben a rangos olasz verseny hivatalos évkönyve is lett.

Két évtizede tevékenykedik külföldön fotósként, tíz fotóalbumot adott ki, a ralihoz kapcsolódó Face to Face Facebook közösségének 320 000 rajongója van, itthon mégsem, vagy csak alig ismerik a nevét.

"Nem a saját hírnevemmel foglalkoztam, hanem inkább azzal, hogy megteremtsem magamnak azokat a lehetőségeket, hogy fotózhassak úgy, ahogy az nekem jól esik. Lehet, hogy elküldöm majd a képeimet valamilyen sajtófotó kiállításra, de azért ott inkább a vért, meg a drámát értékelik. Nekem a kontextusba ágyazottság is fontos, ezért a könyveimnek nemcsak fotósa, de kiadója, szerkesztője és írója is vagyok” - mesélte a Díványnak. Kezdetben ő is a sajtónak fotózott, de nagyon zavarta, hogy a magazinok nem mindig a megfelelő minőségben közölték le a képeit. "Ezen a ponton kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy hol és hogyan tudnám megmutatni az értékeimet. Nem a világot próbálom megváltoztatni magam körül, hanem egy saját világot teremtek. Ehhez önálló, komplett projektek beindításával kezdtem hozzá, amelyekben minden öröm és nehézség nekem jutott”­ - meséli.

A projektje kapcsán Bálintnak sikerült elkerülnie azt a hibát, amire sok művész, akik nem akarnak tudomást venni a művészeti termékek üzleti aspektusáról, gyakran képtelen. Bevallása szerint ez számára sem volt könnyű lépés: "A legtöbb művész számára nehéz feladatot jelent és legtöbbször fájdalmas tapasztalatokkal jár, ha üzletemberré kell alakulnia. Csúszós kényszerpálya ez, ami számos bukást és sárban fetrengést tartogat” ­- mesél azokról az időkről, amikor belevágott a saját kiadványaiba. "Hatványozottan igaz ez akkor, ha ezek az üzleti játszmák óriás cégekkel, nagy tétekben zajlanak, hiszen minden világméretű sportesemény alapját a szikár üzlet adja, amihez kívülállóként csatlakozni szinte lehetetlen. Nekünk, magyaroknak a szurkoláson és a rajongáson kívül semmilyen kötődésünk sincs azokhoz a sportokhoz, amiket fotóztam és fotózom. Így nekem kellett megtanulni olyan színvonalon dolgozni, és olyan projekteket készíteni, amikkel végül beléphettem ebbe a zárt üzleti világba. A Giro d’Italia Face to Face 2015 album is egy ilyen belépőjegynek tekinthető.”

Új kiadványa más miatt is különleges, ugyanis ez volt az első kerékpárverseny, amelyen fotósként részt vett. Az albumba végül összesen 266 fotó került be, ezekhez személyes élményeket, történeteket is fűzött. Hogy mi alapján kattint egy eseményen, mik azok a pillanatok, amelyek bevésődtek az elméjébe és mit érez, amikor kamerájával egy harmadik szemet kap, ezekről ő maga mesél.

Sportfotósként csak fotózni szereted a sportágakat, vagy van, amit szívesen űzöl is szabadidődben?

Gyerekkoromban fociztam, de apám nem akarta, hogy focista legyek. Nem kaptam otthonról ehhez segítséget, és végül le is sérültem. De a sport mindig fontos volt az életemben, szoktam evezni, biciklizni, de bármi jöhet. Az egyensúly miatt is fontos számomra a sport, próbálok egyensúlyban lenni, amennyire lehet, anélkül, hogy ez olyan törekvés lenne, ami kitölti az egész napomat.

Miért pont sporteseményeket fotózol?

Mert a képeken szereplők által én is megélem azt a pillanatot, amit lefotóztam. A fotózásban és az egészben, amit csinálok, nem az a fantasztikus, hogy járod a világot, fotózol, hogy van egy különleges életstílusod. Sokaknak ez elég, de nekem az az extra, hogy a pillanattal azonosulok, megélem, ez már önmagában nagyon különleges élmény. Fantasztikus egy világbajnoki döntőben együtt jönni a spanyol válogatottal úgy, hogy egy méterre vannak tőled és lökdösnek a játékosok. Ugyan játékosként, focistaként nem juthattam el egy világbajnokságra, de fotósként igen. A gyerekkori álmomat így tudtam valóra váltani: kamera volt a kezemben és nem stoplis cipő a lábamon. A sport és a kamerám segítségével egy csomó mindent átélhetek, egyik pillanatban egy rali világbajnok bőrébe bújok és pezsgőzöm vele, a másikban a foci világbajnokságon tombolok a csapattal, a Giro versenyén pedig én is végighajtom és végigtekerem azt a három hetet. Együtt tudok rezegni a sporttal, az egésszel, ez adja meg a munkám esszenciáját.

Egy sporteseményen rengeteg megragadni való pillanat van. De mi az, amire azt mondod, hogy ez az!

Minden győztes csak egyszer halad át a célvonalon és emeli a kezét a magasba. Én a másodperc ezredrésze alatt exponálok, amiből egy időkapszula lesz. Ha ebbe az aprócska időkapszulába sikerül belesűrítenem a szenvedést, az örömet, a drámát, a katarzist, egy egész pályafutást vagy egy fél életet, ilyenkor mondhatom azt, hogy sikerült megmutatnom az elkapott pillanat és az örökkévalóság kapcsolatát. Ezért hiszek abban, hogy minden évben érdemes újra és újra elindulni egy ismeretlen úton az ismeretlenbe, fényképezőgéppel a kezemben.

Laikusként azt képzelem, óriási lehet a presszió, hogy jól kapd el a visszahozhatatlan pillanatokat.

Több dolog is kell, ami nélkül a tökéletes kép nem tud elkészülni. Van egy fantasztikus kép a győztesről, amikor csak a szemgolyója éles és a szempillái. Ehhez tudni kell, hogyha jön a konfetti, az majd elviszi az autofókuszt, ezért előbb manuálisan beállítod a konfetti előtt a szemére az élességet, utána kikapcsolod az autofókuszt, jön a konfetti, és akkor kéred az égtől, hogy legyen szerencséd is, legyen egy lyuk, amiben látod a szemét. Nekem az is segít, hogy általában elképzelek valamit, még mielőtt megtörténik, a képet az előtt látom, hogy elkészülne. Úgy választom az objektívet, úgy várom a pillanatot, hogy én már tudom, mit szeretnék bekeretezni, mit szeretnék elkapni és hogyan. Ez olyan, mintha festészet lenne.

Valószínűleg teljesen más tudatállapotba is kerülsz, amikor már részese vagy egy eseménynek.

Abszolút, amikor már ott vagyok nem érdekel a fotózás, a helyszínen minden megváltozik bennem és elképesztő érzékeny leszek. A fejemben több százezer fotó van, és - mint egy nyitott ajtón keresztül - az összes fotó, amit addig készítettem az életemben, egy pillanat alatt lehívható lesz. Azonnal asszociálok dolgokra, helyekre, beállításokra. Ahhoz, hogy ilyen momentumokat örökíts meg, ismerned kell a kamerát, technikailag magas szinten kell lenned. Tudnod kell, hogy az eszköz, ami a kezedben van, mire képes, mert az segít neked abban, hogy valami különlegeset alkoss.

Volt olyan drámai pillanat az elmúlt évtizedekben, ami a mai napig meghatározó emlék számodra?

Van egy kép ebben a könyvben, amin a versenyző hátrafordul, mögötte a mezőny, ő pedig felemeli az ökölbe szorított kezét a többiek felé. Ez a mozdulat olyan volt, mintha azt mondaná, hogy végre vége egy rohadt szemét mocskos napnak. Vicenzában volt a befutó, a város közepén volt egy gyönyörű templom, ahova egy hosszú, majd 2 km-es emelkedő vezetett. Ömlött az eső, és az egész mezőny egyszerre ért oda az emelkedő aljára, ahol aztán az  egyik versenyző egyszer csak másik sebességre kapcsolt, és 50 méterre megelőzte az egész mezőnyt, megmutatva ezzel a többieknek, hogy,,én vagyok a legerősebb”!. Amikor felért csak hátrafordult és azt mondta égbe emelt mozdulatával a többieknek, hogy "figyeljetek srácok, kevesek vagytok, ma én vagyok a király!” Ha sportoltál, ha erre érzékeny vagy, akkor a képen is lehet érezni ennek a pillanatnak a hangulatát.

2

A Giro d'Italia életed első kerékpárversenye volt. Mennyire volt ez más, mint a több sportesemény?

Életem legnehezebb feladata volt a Giro fotózása, sokkal nehezebb volt, mint eddig bármi. A fénytől kezdve a  perspektíván át minden egyszerre kezdett el dolgozni bennem. Hihetetlen agymunka volt és nagyon kevés időm volt, hogy reagáljak bármire. Van egy óriási információhalmaz benned, és ehhez képest nagyon gyorsan történnek a dolgok. Például jól kell beállítanod a gépedet, jó objektívet kell választanod, tudnod kell, honnan jön a fény… és hasonló fontos részletek, amik egy jó képhez elengedhetetlenek.

Hogyan lett az albumod a Giro d'Italia hivatalos évkönyve?

A Giro rendezőit egy olyan ajánlattal kerestem meg, amiben nem szerepelt a fotózás. Igaz, hogy fotósként és fotóügynökségként működöm, de emellett az elmúlt öt évben jelentős tapasztalatokat szereztem mint kiadó, az FIA Rally Világbajnokság hivatalos évkönyvével. Ennyi idő alatt sikerült azt a projektet vizuálisan és tartalmilag olyan kiforrott állapotba hozni, ami elég erős volt ahhoz, hogy a világ bármelyik hasonló kiadványával szemben harcba indulhasson. Egy igényes könyv viszont önmagában még mindig nem lett volna elég ahhoz, hogy megkapjam a lehetőséget az együttműködésre. Az igazi titkot az az üzleti modell rejtette, amiben a hagyományos értékesítési csatornák helyett (könyvesboltok), a közösségi médiumok erejére, valamint a szponzorok, települések és a csapatok által meglévő potenciálra épített a projekt.

Ennek a könyvnek a szerkesztője is te voltál. Milyen szisztéma alapján válogattad ki a képeket, egyáltalán hogyan áll össze egy ilyen album?

Több tízezer képből válogattam össze, hogy mi kerüljön bele. Általában egy nap 3-4 olyan alkalmat kerítettem, amikor fotóztam a mezőnyt, és két vagy három kamerával dolgoztam egyszerre. Egy napon 10-12 különböző beállítást tudtam csinálni, ehhez azt hiszem, jól jött a többéves tapasztalat. Ha például korábban nem ralit fotózok, hanem vízilabdát vagy focit, akkor ez nem ment volna így. Itt annyira gyorsnak kellett lennem, hogy szerintem ezután már jöhet bármi.

Emellett van néhány olyan kép a könyvben, amik nem sajátok, ezeket ügynökségektől vásároltam. És olyan fotósok készítették, akik motorról dolgoztak. Én is gondolkodtam a motoron, de végül elvetettem, mert túl kockázatosnak tartottam. Úgy voltam vele, hogy először megtanulom, hogyan kell egy háromhetes kerékpárverseny fotódokumentációját logisztikai szempontból lebonyolítani. Sokkal több on the spot fotót tudtam volna készíteni én is motorról, de van időm bőven, majd csinálok ilyet is.

Nem volt nehéz más fotós munkáját is beemelni a saját könyvedbe?

Félretettem azt, hogy fotósként is minden képen én mutassam meg magam. A bennem élő szerkesztő előtt meghajolt a bennem élő ambiciózus fotós. Ha valakinek a vásárolt kép tetszik jobban, nem baj. Megélhetném úgy, hogy de rossz, mert ez nem az én képem. De inkább büszke vagyok, mert tudom, hogy olyan képet választottam, amitől sokkal jobb lett a könyv. Ha az ragad meg valakinek, az azt mutatja, hogy jól van szerkesztve.

A könyvben személyes történeteket is fűzöl a képekhez. Melyik sztori volt számodra a legmeghatározóbb?

Ivan Basso története mélyen megérintett engem is, aki egyébként kétszeres Giro győztes és nemzeti hős Olaszországban. Nála a Giro után, a Tour de France alatt hererákot diagnosztizáltak és ott fel is adta a versenyt. A Girón még nem tudta ezt senki. Törekedtem arra, hogy ez a könyv egy olyan könyv legyen, ami ott íródik, ezért igyekeztem a tartalomból kizárni azokat az információkat, amik a verseny után érkeztek a résztvevőkkel kapcsolatban, de nála úgy éreztem, hogy valahogy finoman bele kell csempészni a betegségét, ami egyben egy nagyon nehéz élethelyzet is volt számára. Nehéz volt ez a nap, és elkaptam egy speciális pillanatot, amikor egy szurkoló őt támogatja és tolja fel a hegyre, ami a legmagasabb hegy volt a verseny alatt. Szimbolikus fotó lett. Akkor még nem tudtuk, hogy Basso tényleg élete egyik legnehezebb menetére készül.

1RB7042

Van olyan sportesemény, amit nagyon szeretnél lefotózni?

Egy vágyam, álmom, célom van: hogy ilyen kiadvány minél több sportból készüljön ugyanabban a méretben, dizájnban, minőségben. Lehessen látni, hogy ezek összetartoznak és egy helyről jönnek. Forma1, Dakar, Bajnokok Ligája – azokat a sportsorozatokat szeretném a „Face to Face” szellemiséggel megmutatni, melyek kiemelt figyelmet kapnak, sok nézőt vonzanak, és erős szponzori háttérrel rendelkeznek. Továbbra is olyan pillanatokat szeretnék megörökíteni, amelyekből később sporttörténelem lesz, és a jövőt tekintve biztos, hogy a Girón még két évet fogok dolgozni. A Giro hivatalos színe a rózsaszín ami a verseny után az én eletembe szimbolikus jelentéssel került bele. A sors szárnyalni és zuhanni is egyaránt megtanított, de hiszek abban, hogy aki egyszer megtapasztalta, milyen a világ rózsaszínben, az soha többé nem fogja szürkének látni.

Travelo utazási ajánlatok

Hirdetés