A Gödör Klub színpada mögötti vásznon hatalmas Tereskova-arckép világít, a háttérben vörös csillag, kulcscsontján Lenin arcképe, arcán Hitler-bajusz: a provokáció nem öncélúan, hanem esztétikai minőségként jelenik meg Tereskova munkáiban. A világ, konkrétabban pedig az ország abszurditására adott hangos válaszok ezek, éppen ezért volt furcsa az Orbán Viktorról festett pop-art képek körül kialakult cirkusz is. Nem éppen az egyre nyomasztóbbá és zártabbá váló, lassan önmaga seggébe fulladó ország az, amely megérdemel egy ilyen sorozatot kedvenc vezetőjéről?
Az én nevem Tereskova
Múlt szombaton tartotta búcsúkoncertjét a magyar underground elmúlt éveinek egyik legszórakoztatóbb énekesnője, Tereskova. A sokak által csak az Illatos a pinám című sláger, vagy a Magyarország-átirat miatt ismert énekesnőt már többször elérte az ítélet, miszerint provokatív, a tapasztalat azonban – főleg mostanában – az, hogy minél ironikusabb valaki, annál könnyebben húzza rá a közvélemény jobb híján ezt a jelzőt, pláne ha még időnként ún. csúnya szavakat is használ.
Tereskova tehát sokak számára csak botrányhős Fekete György országában, pedig ennél jóval több: megmutatja, hogy a világ a visszájára fordítva éppen olyan abszurd, mint a színén, még akkor is, ha közben cicit villant.
Önmagában jó kérdés, hogy Tereskova kicsoda: Nagy Kriszta x-T festő- és képzőművész ismertebb neve, ugyanakkor álarca, egyfajta művészi perszónája is. Tereskova egy szellem, aki valóságos is, nem egy test, hanem valaki, akinek van egy teste. Ahogyan ő fogalmaz, a testem nem én vagyok: a Ferencvárosi Galériában Oltai Kata kurátori koncepciójára épülő KOMFORT. Női testpolitikák című kiállításon szereplő munkájának is ez a címe. Nagy Kriszta legutóbbi önálló kiállításáról itt is megemlékeztünk, és annak belátásai érdekesen összeolvashatók a mostani koncerttel, és általában a Tereskova-jelenséggel – különösen, hogy a koncert alatt a vetítésen több, a Liget Galériában is kiállított munka is felvillant.
Bár tény, hogy sok a mell és a fenék, és a szövegek gyakran zavarba ejtők, a munkák nem a pornográfiára hajaznak, hanem a nemi szerepek viszonylagosságát hangsúlyozzák, felforgatva és kifigurázva néhány begyöpösödött társadalmi előítéletet. Tereskova egy fantázia, egy olyan kép kivetülése, amely valahol mindannyiunkban létezik. A koncert elején Tereskova szokásos belépője hangzott el – "Az én nevem Valentina Tereskova" –, ami már önmagában is zseniális, mármint az első női űrhajós alakjában férfivágyak megtestesítőjének és kifigurázójának lenni.
A dalok ugyanúgy ütnek, ugyanolyan viccesek és olykor szomorúak, mint mindig. Régen voltunk olyan koncerten, ahol a közönség ennyire vegyes lett volna. Ötvenes punkok és egykori Tilos az Á-törzsvendégek, ruhatárukban a kilencvenes években ragadt negyvenesek, hipszterek és juppie-k, konszolidált húszas-harmincas kamaszkori nosztalgiázók és még náluk is fiatalabbak énekelték együtt, hogy faszomnak kell a diós kalács. Ez is mutatja, hogy még mindig – vagy most még inkább – van igény az intellektuális trágárságra, a kivetülő fantáziák iróniájára, a görbe tükörre, amit Tereskova dalai tartanak az ország, a párkapcsolataink, a magunkhoz és másokhoz fűződő viszonyunk, vagy éppen az alkoholfogyasztási szokásaink elé (ld. Unikum, sör, rum, kevert, nem értem, miért vagyok reggel levert).
Szájszag, seggszag, eltipornak
Elhangzott a lányos sztereotípiákra épülő, azokat végül kiröhögő Cicalány című szám is, amelyből kiderül, hogy az édes kis cicalány, szőrös kicsi talány egy kicsit büdös, egy kicsit különös is, annak ellenére, hogy sokan szeretnének bújós macskává válni – helytelenül. Az örök érvényű Illatos a pinám című szám refrénjénél – morzsás a testem, Abonettet ettem – már hangosan röhögünk, ahogyan a közönség nagy része is. A Tömegközlekedés alatt ismerős képek mennek a háttérben a szétrohadó hármas metróról, ami megáll (szerencsés esetben nem két megálló között), az emberek ki- és beszállnak, miközben mindenki utálja a másikat, és legszívesebben máshol lenne, legalábbis nem a hármas metrón. Szájszag, seggszag, izzadtságszag, hónaljszag eltipornak, énekli Tereskova, és mindenki vele együtt, aki valaha gyűlölt már a négyeshatoson nyomorogni, és vágyott arra, hogy ehelyett a felcsúti kisvasúton suhanjon az álmai felé.
Egyik személyes kedvencem a Konszolidált című szám, amely arról a lányról szól, akit mindenki ismer, de igazából senki nem szeretne olyan lenni – vagy éppenséggel nagyon is szeretne, csak nem jön össze. Nem túl szép és nem túl csúnya, nem túl okos, de nem is buta, ahogyan Tereskova is megénekli: szolid smink, festetlen haj, fesletlen erkölcs, rövid köröm manikűrözve, félhosszú szoknya térd fölött, és ilyesmi, látjuk is magunk előtt. A konszolidált persze nem volt jellemző a koncertre, a szokásos poénok és bazmegolás közben nagyon üdítő volt a hangosítóval folytatott, az egész koncert alatt zajló vitát hallgatni – figyelj, bazmeg, nem lehetne, hogy most megcsináld, amit kérek? A vége felé már tényleg jól szólt az egész, és őszintén szólva reméljük, hogy mégsem utoljára.
