"A színész a tápláléklánc végén van"

Pálos Hanna, a Katona József Színház színésznője keresi a függetlenkedést, ezért is ír, általában színházzal kapcsolatos dolgokat. Azt, hogy kész tények elé állítják nehezen szokja meg, mégis elégedett a szerepeivel, és ha még egyszer hosszú távra külföldre menne, nem színészként dolgozna.

Június végén mutatjátok be az Oszlopos Simeont, aminek a próbafolyamata év közben maradt félbe. Nem sokszor van ilyen, hogy eltolnak egy premiert, hogyan élted meg?

Már csak három hét volt hátra, amikor leálltunk. Általában amikor közeledik egy bemutató, minden nap egyre jobban adod át magad a szerepnek, most még pont ebben a vége hajrában nem voltunk benne. Azt érzem, hogy mindannyian szívesen jöttünk vissza folytatni. Sőt bizonyos szempontból még hasznosnak is találom ezt a leállást, mert igaz, hogy most pár hónapig mással foglalkoztam, de volt ideje leülepedni az érzéseknek. Azok a szövegek, amiket már megtanultam, most sokkal érettebbek. 

Ez érdekes, akkor van ideje leülni az egésznek, akár más szemszögből is láthatod az előadást...

Igen, az a lényeg, hogy mélyül. A szervezetem most már nem egy teljesen friss anyaggal kezd el foglalkozni, hanem olyannal, amiről van egy képe. Ha ez az egész a bemutató előtt két nappal történik, az sokkal rosszabb lett volna. Így inkább éreztem hasznosnak.     

Itt pont a szöveg elmélyedéséről beszélünk, miközben a Kurázsi mamában meg te játszod Kattrint, a néma lányt...

Brechttel alapvetően elfogult vagyok, már a főiskolán foglalkoztunk egy színdarabjával és már ott nagyon megszerettem.  A Kurázsi mamáért pedig egyenesen rajongok. Nem azért mert aktuális, hanem mert pontosan megmutatja, hogy az emberek különböző eszmék zászlója alatt, hogy tudnak eltorzulni úgy, hogy észre sem veszik. Ebben a környezetben pedig néma Kattrin az egyedüli, aki tiszta marad. Egy igazi ajándéknak élem meg, hogy ezt a szerepet eljátszhatom.    

Mitől olyan érdekes?

Először is nagyon különös, hogy az első próbától kezdve másfajta figyelemmel kell részt vennem. Teljesen kiesik a színészetnek az a technikai része, ami a szövegtanulás. Másik úton kell elindulnom, rengeteg titkom és megfejtésem lehet minden jelenetben, amit csak én tudok, és ki tudja, hogy kinek, mi jön le belőle egyáltalán. 

De ha nincs szöveg, nehezebb is lehet kontrollálni magad, nem? 

Sokszor attól félek, nehogy véletlenül megszólaljak. Persze ez hülyeség, de néha elképzelem, mi van, ha véletlenül rám esik valami a színpadon, én meg felkiáltok? Rengeteg okot fel lehetne sorolni, hogy ez a lány miért nem beszél. Háborúban, csatatéren felnőni nem könnyű, pláne egy olyan anya mellett, mint Kurázsi. Hatalmas traumák érték, és lehet, hogy meg szeretne szólalni, de amikor eljut arra a pillanatra, hogy mondjon valamit, akkor az mégsem jön ki. Nem a szavak szintjén kommunikál, és mégis minden pillanatban lehet érteni, hogy mi van vele. Olyan fókusz van rajta a némasága által, hogy még akkor is tud izgalmas lenni, amikor nem látszódik, csak beszélnek hozzá...    

A tökéletes megfigyelő szerepkör. Amúgy is figyeled az embereket az utcán?

Szerintem mindenki figyeli a másikat. Vizuális típus vagyok, szeretem, ha a szerepeimet el tudom képzelni, ha konkrét személyek megjelennek előttem egy darab kapcsán. Volt már, hogy küszködtem egy próbafolyamat alatt, mert nem értettem a karakteremet, és egyik reggel megláttam a metrón. De alapvetően minden helyzetben figyelem magam, a körülöttem lévőket, ritkán tudom kikapcsolni a fejemben ezt a kis kamerát. A színészet arról is szól, hogy értem meg a szerepem, mik a problémái, hol tart az életében és hol találom meg az igazságát.    

Még a főiskola után nyilatkoztad, hogy félsz kicsit attól, hogy szét fog esni a társaság. Most, hogy elmúlt három év és valószínűleg tényleg szétesett a főiskolás csapat, hogyan látod, mennyire volt ez természetes?

Azt hiszem normális, hogy átalakult. Nagyon sokáig kerestem a Katonában, hogy mitől lesz itt olyan, mint a főiskolán és csak lassan jöttem rá, hogy ez teljesen más. Más, mert a főiskolán tizenkét egykorú ember maga alakította ki a szabályokat. Itt a színháznál viszont már adott volt a rendszer, hogy hogyan próbálnak, kommunikálnak, ebben kellett megkeresnem a helyem. Nekem szerintem lassan ment, hogy felfogjam, pláne hogy megszokjam a helyzetet. Sok ötletem és gondolatom van egy darab kapcsán minden szerepre és szituációra, amiket nem mindig tudok magamban tartani, de meg kellett tanulnom, hogy nem szabad minden esetben hangot adni ezeknek. Mindenkinek megvan a saját útja, hogyan dolgozik két hónapon keresztül és nem biztos, hogy igényli, hogy én sutyorogjak a fülébe.

Még a főiskola előtt éltél rövid ideig Berlinben, ez a fajta szabadság nem hiányzik?

A színházi lét inkább hivatás; rengeteg lemondással jár, és sokszor megfordul a fejemben, hogy megéri-e. Egyelőre úgy látom, igen, de télen, amikor sötét van és hideg, állandóan azon gondolkozom, hogy el kéne menni olajbogyót szedni egy melegebb országba. Meg kell keresnem azokat a lehetőségeket, amikkel töltekezni tudok. 

Például?

Jógázom. Az segít. Másfél óráig leköt és utána fizikailag és szellemileg is tisztának érzem magam.

Mennyire van lehetőséged független produkciókban dolgozni? Vagy csak máshol, mint a Katonában?

A tavalyi évadban a 011 Csoporttal bemutattuk a Garzonpánikot, amit a Tháliában játszunk, akkor valahogy jutott rá időm. Idén négy bemutatóm volt a színházban, így ha akartam volna se tudtam volna máshol is dolgozni, de ilyenkor nem is akarok. Nem szeretek több dolgot párhuzamosan próbálni, mert akkor attól félek, hogy egyiknél sem tudok száz százalékosan jelen lenni. 

Már nagyon érződik az év vége, de ti még mindig az Oszlopost próbáljátok, mennyire érződik rajtatok, hogy lassan évadzárás van?

Március eleje óta tudom, hogy ez így lesz, azóta ennek fényében próbálom beosztani az energiáimat. Már fáradt vagyok, de ez nem panasz. Most van erre időm. Nyilván kicsit később - gyerek és család mellett -  más ritmusban kell csinálni a dolgokat, de most nem kérdés, hogy teljes erőbedobással elsősorban a szerepeimen dolgozzak.

Évadzárón tudjátok meg a jövő évi szereposztást úgy, hogy kiraknak a falra egy papírt, amire fel vannak írva a színdarabok és a nevek. Nem nagyon rossz érzés ilyenkor odabattyogni a faliújság elé?

Nem szeretem ezt a helyzetet, pedig ennek ez a módja, megszokhattam volna. Inkább nem is merem megnézni, általában elsietek. Olyan mintha újra felvételiznék. Az első reakcióimat nem akarom, hogy mások lássák. ‘Szembesülni a jövő évaddal, hogy milyen feladatok várnak rám…’ jobban szeretem, ha az első pillanat egyedül az enyém. A színész a tápláléklánc végén van, nekem ezzel kell megbarátkoznom...    

Ezt úgy érted, hogy nem ti döntötök a saját sorsotokról?

Hát, igen. Ilyen egy kőszínházi működés, az igazgató és a rendezők hosszas egyeztetések után kialakítják a következő évadot, ki mit fog rendezni, szétosztják a színészeket, és akkor a végén jön a színész, aki kész tényeket kap. Ez egy teljesen természetes tápláléklánc...    

A kiszolgáltatottság nem zavar benne?

Nem tudom. Keresem a függetlenedést, hogy ne az legyen az egész életem, hogy várom a következő szerepet. A színház nem csak színészként érdekel. Fejemben van a rendezés is, de mostanában elkezdtem írogatni. Az Illaberekbe bekerült egy jelenetem, azóta foglalkoztat ez. 

Esetleg könyvet is írnál?

Nem, szerintem abszolút színházi vonalon mozog ez bennem. Egyelőre inkább csak egy hobbi, ami engem leköt, és azért szeretem, mert nincs senkire szükségem hozzá, csak magamra. Lehet, hogy semmi nem is lesz belőle, de  akkor is jó, mert van bennem valami, és annak ki kell jönnie.    

Akkor kikacsolódás, terápia az írás neked? 

Abszolút. De erre elég kevés időm volt év közben. Ha egymás után véletlen volt három napom, hogy leüljek írni, akkor a harmadik napon már éreztem, hogy működhetne.     

Vannak ám tök menő színdarabírói pályázatok és itt van a nyarad. Ilyesmin nem gondolkozol?

Úgy terveztem a nyarat, hogy erre lesz majd időm. Most úgy néz ki, forgatni fogok egy sorozatban, meg utazni is szeretnék… Meglátjuk.    

Berlin miatt gondolom, jól beszélsz németül. El tudod képzelni, hogy kimenj és ott játssz? 

Elő kéne azért venni azt a németet... Nyilván sokat gondolkozom ezen, hogy menjek-e vagy maradjak, vagy hogy mi várhat rám itthon, mik a lehetőségek külföldön. Most úgy vagyok ezzel a kérdéskörrel, hogy ha én egyszer elmegyek külföldre, akkor ott nem színészként szeretnék dolgozni. Talán még ha most lépnék, lehet, hogy egyszer beérne, hogy az akcentusom miatt nem csak menekült prostikat tudnék játszani, de egyelőre maradok. 

Lassan újra felnő egy generáció, hozzátok is jönnek a fiatal színésznők, már nem ti vagytok a legfrissebbek. Nehéz ezt nőként megélni? 

Inkább örülök, hogy még többen leszünk fiatalok! Mészáros Blanka és Székely Kriszta is nagyon tehetséges. Szerintem csak akkor zavarhat fiatalabb színésznők érkezése, ha nem barátkozol meg a saját koroddal, vagy magaddal nem vagy kibékülve. De akkor mindenki zavar. Keresem a szerepkörömet, nem igazán tudnak behatárolni,  ezt abból látom, hogy nagyon sokfajta szerepet kapok itt, egyik sem hasonlít a másikra. De teljesen elégedett vagyok a feladataimmal.

Jobb mintha be lennél skatulyázva..

Egyik rendezőnk azt mondta, negyven éves koromra leszek nagyon izgalmas színésznő, addig valahogy el kell ütnöm az időt. Ha nem görcsösen akarsz valamilyen lenni, akkor szerintem jönnek a lehetőségek.     

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Oszd meg másokkal is!
Érdekességek