A 40 éves fenállását ünneplő turnéjukon végre eljutott Budapestre is a Blondie, minden idők egyik legkultikusabb zenekara. Ez az a zenekar, aminek slágereit valószínűleg még az is ismeri, aki nem tudja, hogy ki az előadó, illetve aminek dalai, lemeze és úgy az egész megjelenése rengeteg zenekarra volt hatással. Élőben, a Budapest Arénában viszont senkire.
40 év egy zenekar vagy elóadó életében nagyon hosszú idő. Persze vannak, akik ennyi idő után is felszántják a színpadot, mint mondjuk Iggy Pop vagy éppen a Rolling Stones, vagy az AC/DC, sőt olyanok is, akik semmit nem is változtak, mint mondjuk Lemmy a Motörheadből. Aztán vannak, akik vállalhatatlanok, bár a többségüknek ehhez a 40 év fele is bőven elég, mint mondjuk a nemrég Magyarországon járt Sabrina vagy Samantha Fox, akik még küzdenek, de 20 perces haknikon túl csak ritkán jutnak. És vannak azok, akik próbálják ezt méltósággal kezelni, mint a Black Sabbath vagy éppen a Blondie. Csak míg Ozzy Osbourne egy kicsit flúgos, de cuki nagypapi a színpadon, addig Debbie Harry inkább egy cuki, de flúgos nagyi benyomását keltette, aki persze még mindig baromi menő volna, csak hát ne szexizzen már annyit az unokák barátainak, na.
A felezett, de még így is bőven szellős Arénában ahhoz képest, hogy egy new wave-punk koncertet tartottak, a hangulat nagyjából annyira volt feldobott, mint egy nyugdíjasklubban. Pedig Debbie Harry a világ legmenőbb Hódi Pamela tunikájában ugyan tényleg próbálkozott, sőt a dobos Clem Burke is huszonéveseket megszégyenítő módon nyomta a bulit, de a többiek néhány perces fellángolásokon kívül nagyjából ugyanannyira tűntek lelkesnek, mint a közönség, akik közül a lelátón állítom, hogy be is bóbiskoltak néhányan két sláger között. Valami hasonló történhetett egyébként a nézőtéren is, mert néhány száz emberen kívül senki sem mozdult, maximum csak a sörpult felé, és a legnagyobb üdvrivalgást és kalimpálást sem valamelyik régi sláger, hanem egy Beastie Boys-dal hozta meg a zenekarnak.
A nyugdíjas punk fogalma leginkább akkor nyert teljesen értelmet, mikor egy renitens személy nyakba vette a másik renitenst, gyorsan elérték, hogy integessenek egymásnak Debbie Harryvel, majd derekat fájlalva vívtak nagyon rövid szócsatát a biztonsági emberrel, aki nem hagyhatta szótlanul ezt a nagyjából 45 másodperces rebelliót.
Pedig a kedvetlenségen kívül nem lehetett panasz a koncertre, hiszen megvolt az összes sláger, végre élőben lehetett hallani a One Way Or Anothert, a Call Me-t, a Heart Of Glasst, a Mariát, amik a mai napig bármilyen buliban megállják a helyüket, vagy az Atomicot, ami pedig minden menő indie és new-wave zenekar kiindulópontja. Ennek ellenére ez a koncert mégis inkább volt izgalmaktól mentes és unalmas, mintsem energikus és punk. És 40 évvel megkésett.
